Fertő-tó - ilyen névvel csoda, hogy nem itt játszódik minden sötétebb hangvételű magyar film. Pejó Róbert Látogatásában végre beszélővé válik a név: egy gyilkos gyerekeket és macskákat öldös a tóparton, amit nem restell még kamerával is megörökíteni.
Pejó Róbert filmjei közül a hazai közönség igazán csak a 2004-es, kifejezetten figyelemreméltó és több szempontból rendkívüli Dallas Pashamendét ismeri. Pejó most a lehető legtávolabbra merészkedett a Dallasban megjelenő szemétdombi cigánytelep világától: a Látogatásban felbukkanó holmik - a nyaraló, a ruhák, a borok, a bútorok - értéke nagyjából kétszázszorosa a telepnek, mindenestül. A Látogatás maradandósága és hatásossága ellenben aligha mérhető össze a Dallaséval.
A Thomas Glavinic regényéből készült, mind kivitelezésében, mind történetében legfeljebb középszerű forgatókönyv mindenkinek ismerős: egy százszor látott szituáció újramesélése. Két pár víkendezik egy félreeső házban, épp ott, ahol eltűnt az egyik szomszéd három gyereke. Ahogy telik az idő, úgy válik egyre valószínűbbé, hogy a négy barát között van a gyilkos is - a feszültség meg egyre nő.
Vagyis csak nőnie kéne. Egy ilyen szituációt feldolgozó film nemigen szólhat másról, mint hogy kiben hogy nő a gyanakvás vagy a félelem, hogy ki hogyan tartja vagy nem tartja magát a nyomasztó helyzetben, hogy kinek milyen és miről árulkodó reakciói vannak egyes eseményekre vagy gyanúsítgatásokra, ki hogyan hisz el egyre jobban egy teóriát, hogyan könnyebbül meg adott esetben, hogyan törik meg gyilkos és ártatlan a feszültség súlya alatt, és így tovább.
A Látogatás folyamatos párkapcsolati kételyei mellett (az egyik pár nőtagja ugyanis régebben a másik férfitagjával járt) ez még inkább igaz kellene, hogy legyen. A filmben azonban mindennek nyoma sincs - ez egy suspense feszültség nélkül; egyedül Gryllus Dorka képes néha valami jelét adni a fenti lelkiállapotok némelyikének, de az általános közöny elfedi ezt a keveset is. A Látogatásban Grylluson kívül senki nem reagál senkire és semmire: akkor sem, ha a férj bevallja feleségének, hogy pár napja egy kuplejárban járt (erre egy kacaj a válasz), és akkor sem, ha az egyik férfi konkrétan gyilkossággal vádolja meg legjobb barátját (erre még fél perc emelt hangú méltatlankodás a felelet, olyan mondatokkal, mint hogy "És még azt hittem, hogy te vagy a legjobb barátom!"). De nem csak a jellemek találkoztatása hiányzik, hanem maguk a jellemek is, ami különösen kínos úgy, hogy a film első fele úgynevezett karakterfestéssel telik - ám mivel a szereplőknek nincs igazi élete, múltja és személyisége, ezek a krimi vagy thriller szempontjából jelentéktelen jelenetek sem lehetnek másmilyenek, mint felszínesek. Jellemző, hogy mikor épp nincs mit csinálnia, Gryllus egyszer csak kötögetni kezd, mint valami rajzfilmfigura - mintha Pejó félne az ürességtől, mintha nem tudná nagyon jól, hogy annak is mekkora feszültségteremtő ereje lehet.
Igaz ami igaz, a színészek megítélését jelentősen torzítja a kritikán aluli, még a szájmozgással sem mindig összhangban lévő szinkron (Pejó a szintén németül forgató Grylluson és pár mellékszereplőn kívül németajkú színészekkel forgatott), amely leginkább egy egy éjszaka alatt magyarított szappanopera nívójával ér fel. Mindezt súlyosbítja, hogy még a tizenkettő egy tucat sztori végkifejlete is meglehetősen nyilvánvaló, az egyes cselekmények sem mind hitelesek, nem mind mögött van megfelelő motiváció, és így a befejezés után is maradnak fekete lyukak a történetben. Mintha a többi nem lett volna elég.
