Volt. Vagy legalábbis az ezerkilencszáznyolcvanas évek elején elkezdődött egy meglehetősen jól körülhatárolható, de nehezen meghatározható filmvonulat a magyar filmművészetben. Az Ex-Kódex, az Albert Einstein Bizottság filmek, a kultikus Meteo, vagy az Eszkimó asszony fázik mindenképpen új illatokkal, új arcokkal és kultúrával gazdagították az egyre unalmasabbá és semmitmondóbbá váló honi filmtermést.
E filmek alkotói, szereplői egyaránt egy újszerű budapesti, akkori kifejezéssel élve új- hullámos, vagy punk, vagy mittudoménmilyen szubkultúrából érkeztek: Müller Péter (manapság Sziámi), Kistamás László a Kontroll-URH konstellációból, de Méhes Marietta, vagy a nemrég elhunyt Dixi is egyaránt ismerős figura volt az akkor divatos klubokba járó fiatalság számára. Valóságosak voltak, és ismeretlen, misztikus, valószerűtlen dolgokról szóltak. Izgalmas volt.
A lehetséges földönkívüli értelem, a zsarnok külvilág áthatolhatatlan szabályrendszerébe gabalyodott és szabadon szárnyalni akaró elme; olyan témák ezek, amelyek forradalmi készültséget idéztek elő a mi zsenge, húszéves agyunkban. Az első szárnyalások a legnagyobbak mindig, az utána következők egyre jobban közelednek a földhöz, Ikarosz óta. Laposodnak, landolnak a flaszteron konokon és fájón.
A kilencvenes évek hasonló filmjei, a Reich Péter féle Rám csaj még nem volt soha ilyen hatással..., vagy a Hazai Attila és Pohárnok Gergely Cukorkéksége egyaránt egyenes ágú leszármazottjai az elődöknek, csak szplínjük, melankóliájuk lett nagyobb. Mindegyik film alatt szólt viszont a zene: kezdetben persze Kontroll, Bizottság, Trabant és Balaton, aztán I love you és Korai Öröm. Vagy Yonderboi, de ő már Cs. Nagy Sándor Aranyváros című filmjében kísérőzenél, eurotrendin, hangsúlyosan.
A terjedelemi korlátokból fakadó hiányos felvezetésemből is érezhető, ez a film is ebbe a pesti-misztikus-underground vonalba tartozik. Egy magát ufónak érző ál-rendőr és egy hasadt személyiségű utcalány tragikus szerelme a tárgya e mozinak. Tipikus figurák, már-már ikonok ők, feltűnhetnének akármelyik fentebb említett filmben is. Ehelyett itt vannak. A baj csak az, hogy 2002-t írunk, az ő világuk elmúlt már. Körülbelül akkor, amikor Cs. Nagy elkezdett filmezni, tehát a kilencvenes évek kezdetén.
Sajnos, úgy érzem, legalább tíz évet késett, és ez nagy idő. Így filmjének kedvessége modorosság, fésületlensége majdnem káosz, divatossága sosemvolt retró, nem modern, hanem gagyi, nem amatőr, hanem hibákkal teli. Álságos, hamis.
Yonderboi kísérőzenéjével önmagában nincs baj, csak a képekhez nem passzol.
Jobb lett volna valami '90-es, elborult alternatív cucc, vagy esetleg a divatos zene választása csak önző marketing szempont lenne?
Mondom ezeket egyébként minden szimpátiám ellenére. Érted haragszom, nem ellened. Mert a bosszantó hibák ide, a nagy lila működ oda, szerethető ez a film, csak be kell tenni a megfelelő dobozba. Vagy inkább fel kell tenni a megfelelő szemüveget. Az egész lehet egy fura időutazás is, de még inkább egy kedves mese egy olyan lányról, aki nem beteg, hanem fejlett fantáziájában felépített egy csodálatos álomvilágot, ahol végre jól érzi magát, ahová elmenekülhet, ahol biztonságban van. Ehhez talál társat is, aki sajnos gyengébb képzelőerővel lett megáldva, így őt a gonosz külvilág meg tudja semmisíteni. De az Aranyváros tovább él képzeletében, számára így elviselhető.
Ha mi is el tudjuk felejteni az egészet Meteóstul, Ex-Kódexestül, de Améliestül és Tuvalu nevű csodaszigetestül, akkor nekünk is elviselhető hely lehet ez az Aranyváros. Csak hát van, amit nem kellene elfelejteni. Vagy olyat kellene kitalálni, amilyen még eddig nem volt sohasem.
