Vetítés előtt kezembe akadt a film egyik jelenetfotója. Két nő állt rajta, egyiknek arcán döbbenetes uborkamassza...
A filmről talán azt a legegyszerűbb elmondani, hogy ez az a sztori, ami egy valamire való kommersz alkotásban mindig a szomszéd osztályba járó lánnyal történik meg.
Öveket bekapcsolni, a celluloid számító istensége (Michael Lembeck) a film két főszereplőnőjének nyakába önt egy bőröndnyi kokaint és mindent, ami ezzel járhat. A feszült történetmesélés lehetőségét, üldözést, bujkálást; vagyis Tibort, a varieté rajongó bérgyilkost és a védtelen tanúk bevásárlós hétköznapjait. A kisasszonyok, Connie és Carla (Nia Vardalos és Toni Collette), az elvárt séma szerint szövik a cselekmény szálát.
Miről is van szó? A női nőimitátorrá vált szereplők a szexuális forradalom megkésett útépítőiként lépnek porondra. Szemen szedett harisnyát ragadnak és a Kabaré taktusaira bevonulnak a transzvesztita előadó művészet, és az anonim, önsegélyező tanú program profi képviselői közé.
Valóságtól távol álló természetességgel ruházza fel őket a rendező. A számukra eddig ismeretlen és taszító világnak átmenet nélkül válnak tagjaivá és dramaturgiai csavarként, csak az utolsó 20 percben mutatkozik meg a teher, amivel a szerep jár.
Az eddig középszerűségük rabjaiként élő kisasszonyok egyik pillanatról a másikra kiváló és sikeres fellépőkké válnak. Akár egy zenés mesében. A cselekmény azonban fordulópontot kíván. Nem elégedhetünk meg a transzvesztita varieté virágba borulásával, és a személyes problémák társadalmi misszióvá válásával.
A heteroszexualitás védangyalaként David Duchovny, azaz Jeff mindent elsöprő férfiassága szögezi popkornjához a publikumot; Ő a sajátos ellenpontként feltűnő századfordulós férfiideál. Szerepe szerint a szembenállás és az elfogadás határmezsgyéjén határozatlankodik a film domináns transzfesztita társaskodó - társalkodó táncosai mellett és ellen.
Aggodalomra semmi ok, a publikum továbbra is a terem sötétebbik oldalán van, a ferde tükör ferde képét csak egy rendező tartja elénk, aki kacagás és flitterek mögé bújtatott társadalomkritikájával már az első negyed óra után a '80 évek beli német tévéjátékok és a századvégi musical komédiák világába taszít minket.
A keserédes rendezői széles mosoly létjogosultságot ad világában a varietének. Olyan szubkultúrát nevez meg a műfaj új mesterének, ami vásznon és vásznon kívül is autentikus kifejezésmódját találta meg a "mű-nemek" tipikus figuráinak életre keltésében.
Túl az egyszerű történetmesélésen, a transzszexualitás és a tiszta testvéri szeretet gurgulázó kibékülésén, annak rendje s módja szerint a talentum fórumára talál, a nőiség kivetkőzik komédiás ruhájából és elnyeri méltó hetero szerelmét.
A rendező játéka a műfajok domináns elemeinek hangsúlyozásával eléri célját. Kis bizonytalankodás után, összegyűrve a kukoricászacskót, a mozilátogató is békével nyugtázza, hogy a film fricska volt; egy ferde tükör ferde képe, ami minden komolyság és mélység nélkül képes rámutatni a szerepkonfliktusok mindig is aktuális kérdéseire.
Komédia ez, olyan, mint az uborkás szendvics. Az uborka nem is sejti hogy ő a lényeg és nem toastkenyér.
