Tiszta, erős film az Ismeretlen föld című legújabb spanyol-francia-mexikói alkotás. Példát mutathatna a magyar filmkészítőknek is, hogyan idézzenek meg történelmi korokat úgy, hogy ne essenek bele a téma kínálta csapdákba, és a mű még a jelennek is tükröt tartson. Icíar Bollaín rendezőnő komoly vállalkozásában sikeresen kerülte el a hamis eszményítés örvényét és az érzelgős historizálás zátonyait a történelem és az emberi érzelmek mindig viharos vizein.

Akárhogy is, de a távolság mindenképpen ismeretlen földdé teszi a dél-amerikai kontinenst, de saját politikai közelmúltunkból és napjaink híradásaiból annyit azért tudhatunk, hogy Bolívia ma sem a teljes megbékélés országa. Így forrongó mindennapjai joggal vonhatták magukra a spanyol rendező figyelmét. A dél-amerikai kontinens legszegényebb országának égető problémáinak jelenét kapcsolta egybe a gyarmatosítás ötszáz évvel ezelőtti kegyetlen korszakával egy feszes tempójú, jól megírt és megkomponált alkotásban.

Nehéz feladat megtalálni az évszázadokat összekötő dramaturgiai és érzelmi pontokat, úgy, hogy a nyilvánvaló ne váljon közhellyé, hanem megtartsa az eredetiség vibrálását. A történetben a lázadás és a szolidaritás motívumai tartják szorosan a szálakat, na, meg persze a pénz. Pénzéhség, kapzsiság és az őslakosok kizsákmányolása semmit nem változott az évszázadok folyamán, csak az eszközök lettek "civilizáltabbak", kifinomultabbak.

Egy spanyol forgatócsoport Kolombusz Kristóf első utazásáról készít filmet. Kosztümös alkotásról lévén szó, az anyagi megfontolások jóformán elsődleges szempontokká válnak. A társaság úgy érzi, Bolívia egy aranybánya, mert itt számíthatják fel legolcsóbban a költségeket. Jól kalkulálnak. A castingra tömegével jelentkeznek a napi két dollárból élő helyi lakosok. A filmbeli rendező, Sebastian (Gael Garcia Bernal) és producer társa Costa (Luis Tolar) meg is találják az eszményi főszereplőt Daniel (Juan Carlos Aduviri) egy helyi indián személyében, akivel már első találkozásuk sejteti a későbbiekben bekövetkező robbanásokat. Ott létükkor éppen egy multinacionális cég erőből teszi rá a kezét a város vízkészletére, és felsőbbrendűségének hitében vitatja a helyi lakosok vízhez való jogos jussát, akik persze elkeseredett lázadással válaszolnak. Így Daniel nem pusztán a készülendő film történetében játssza az indiánvezért, de a valóság is ezt a szerepet osztja rá. Ezáltal a nem várt események a forgatásba beálló nehézséggel szembesítik a nemrégen még önbizalmukkal jóllakott forgatócsoportot, és a forgatókönyv „halott” szavai életre kelnek a bolíviai dzsungel közepén.

A kosztümös film történetének másik tengelyében két szerzetes alakja áll, akik elsőként emelték fel szavukat az indiánok leigázása, kínzása ellen az egyenlő emberi jogokra hivatkozva. A rendező úgy ér el alakjukkal drámai hatást a filmvásznon, hogy közben képes árnyalni a róluk kialakított képet egy eleven, a történet jelenében játszódó jelenettel, anélkül, hogy elvitatná a papok tetteinek kivételességét és bátorságát.

A film hőseinek hozzáállása, viszonyulása a bolíviai hétköznapok drámai történéseihez és készülő filmjükhöz alaposan átalakul. A film folyamatos dinamizmusban tarja az figurák jellemét, nem várt elemekkel gazdagítva azokat. A történet ettől is válik eleven, lüktető valósággá. A csoport tagjai a saját bőrükön tapasztalják meg az ötszáz évvel korábban történtek csúfos ismétlődését. Ők is csak a maguk „aranyát” keresik, még ha békésebb eszközökkel is. A vízért való keserves küzdelem viszont elsodorja főhősüket, és alaposan megtépázza művészi ambícióikat.

Észrevétlenül áramlik egymásba a lelkifurdalástól terhelt múlt és az egyre kevésbé vállalható jelen. Művészet és valóság, idealizmus és realitás feleselnek egymásnak a pergő dialógusokban és az egyszerű, de mozgékony képeken. Nem beszélve két egymástól igencsak eltérő kultúra és világnézet közötti különbségről. Mint például az egyik forgatási jelenetben, ahol az indián anyák képtelenek eljátszani, csak úgy tenni, mintha a patakba fojtanák pici gyerekeiket, hogy a nyomunkban lihegő katonák vérebei ne téphessék őket szét. Hiába a megnyugtatónak szánt, racionális rendezői érvelés, az asszonyok hajthatatlanok. A beálló csendben a szuper közeli képeken csak a kicsik egyre csendesülő szipogását halljuk, és maszatosra sírt arcukat látjuk. Majd azon kapjuk magunkat, hogy megkönnyebbülünk, amikor a nők karjukon csecsemőikkel hátat fordítanak a döbbent stábnak. A film egészére jellemző az akciók lendületének, és az érzelmek kiváró csendjének jól eltalált ritmusa.

A rendező dokumentum felvételek sorát használta fel, de azokat is úgy applikálta bele saját művébe, hogy nem is vesszük észre művészet és valóság mindig izgalmas, örök vitát képező határát.

A szereplők közül a rendezőt megformáló Gael Garcia Bernal talán a legismertebb, ha csak A motoros naplójából is. Társaival, a producert alakító Luis Tolarral és Juan Carlos Aduvirivel Gabriel és a remek Karra Elejalde Kolombusz Kristóf szerepében kivételes mozit varázsolnak a filmvászonra.

10/10 pont