Csendes, halk és lassú, néhol vicces, a maga pasztell módján nagyon is vicces, szeretetteli szörnyűség egy tokiói irodaépület negyvennegyedik emeletén - ha ennyi nem elég kedvcsinálónak, akkor a továbbiakban bajban leszünk.
Japán egy távoli, ám viszonylagos nyitottsága okán mégis közeli ország, melynek egyik legfontosabb exportcikke a Sanyo hifi mellett az egzotikum. Legalábbis az, amely a kultúrák különbözőségét szimbolizálja napnál is világosabban. A felkelő napnál.
Nincs más dolga az innen merítőnek, mint egy kakukktojást pottyintani a Ginzára. A választék máig is meglehetősnek volt mondható, francia kalandorok és angol tengerészek adták egymásnak a kilincset, hogy az amerikai nindzsákról ezúttal diszkréten hallgassunk.
Alapvetően mindegy, hogy ki miért ment oda, jó adag önismeret és színes film lett a dolog vége. Meg pazar bemutató, hogy milyen egy furcsa hely ez. A hagyományai miatt.
Alain Corneau a látszatok szintjén és valós szándékai tükrében sem akar elszakadni ettől a standardtól, pusztán csendes szavával tüntet. Jó oka van erre, s voltaképpen tiszteletre méltó, hogy ezt be is vallja. Bár nem szeretem, ennyi szinte észrevétlen önreflexió simán megendhető. Nem állít ugyanis kevesebbet, mint azt, hogy világbajnok nyugati kultúránk védőpajzsa mögül könnyen vagyunk megbocsátók egy túlságosan is ősi renddel szemben, kvázi elnézzük neki az egészségtelenül hosszú életet, túlélést, hisz egyszer úgyis hazatérünk, ha máshogy nem, lábbal előre. Szerencsére hősét ez a veszély egy percig sem fenyegeti, hisz, mint az tudható: egy regény filmjét látjuk, ami után minden biztosan marad a régiben. Japánban is, meg a fejünkben is. S ha valami nem fekszi meg az agyunkat, az a gyomrunkat sem fogja. Na, de mi lesz a szívvel, kérdezhetnénk. Semmi. Mit tudnak a franciák a szívről? Kérdezzék a japánokat! Ha nincs jobb dolguk.
