Brad Pittnek tele lesz a tankja a világháborúzással, s annyit lő a nácikra, amennyi a csövön kifér. David Ayer brutális harcjelenetektől duzzadó hősfilmjét nézve még a legendás amerikai erőszakpápa, Sam Peckinpah is biccentene egyet a rendező irányába – mondjuk, ő aligha hagyta volna főszereplőjének, hogy a vérrel-verítékkel kiharcolt, már-már horrorisztikus drámát végül feláldozza a hiúság oltárán.
Ó Brad, miért vagy te Brad?
De hát, ez történik, ha már nincsenek kéznél olyan, a rezzenéstelen arcú macsózás mellett önmaguk szétmarcangolására is hajlamos nagyvadak, mint amilyen Lee Marvin, vagy éppen James Coburn volt annak idején. S nem, ez most nem arról szól, hogy régen minden jobb volt, hanem inkább arról, hogy az ilyen figurákhoz nem feltétlenül Brad Pitt kell. Nem szerencsés, ha egy színész a producerkedést saját nagyságának fényesítgetésére használja. Legfőképpen akkor nem az, ha ez egy koszos szerep, hisz az egész film az: megégett, piszkos arcú katonák gyilkolnak benne egyre kiégettebben, egy olyan háborúban, amiben – s ezt ők is megjegyzik elég hamar –, elvileg nyerésre állnak. Az egyébként tényleg tehetséges Pitt valahogy úgy képzelte Wardaddy "Vén Rókát", hogy ő egy olyan tiszt, akit akkor kapunk meg, ha levesszük a bajszot a Becstelen Brigantyk Aldo Raine hadnagyáról, a Marlon Brandós pofatömést kiköpetjük vele, a karikatúrás hozzáállást hótkomolyra, mi több, kiégetten hótkomolyra cseréltetjük. (A náciölés persze maradhat.) Na de, s itt jön a baj, azt is gondolta ám Brad Pitt, hogy neki a legfontosabb mégiscsak az, hogy ő a csodálatos Brad Pitt. S van ennek a csodálatos Brad Pittségnek ebben a filmben egy igen nagy akadálya: maga a film.
Brad Pitt mindig Brad Pitt marad...
A Harag ugyanis belekből és leszakadt végtagokból kifröccsenő vérrel megírt óda a férfiak azon csoportjához, akik úgy hagyták ott a lelkük jelentős részét a fronton, hogy talán észre se vették: egyszercsak már nem volt bent nekik a helyén. Olyanok lettek, mint a háború, béke idején érthetetlen és értelmezhetetlen. Erről a pokoli felismerésről rengeteg remekmű készült a mozitörténetben, ám minden jel arra mutat, hogy Ayer nem akart remekművet csinálni, csak egy hatásos, sötét akciófilmet, amelyben az Oscar-díjas Steven Price filmzenéje is úgy szól, mintha egy sátánista szekta férfikórusa készítené elő nekünk a világvége eljövetelét. A küldetés majdnem sikerült. Mínusz Brad Pitt egója. Ő ugyanis mintha tényleg nem értené, mi is lenne a valódi feladata ebben a filmben. Vagy ki tudja, lehet, hogy szimplán ő volt az erősebb ember, s nem hallgatott a rendezőjére (elvégre Ayer azért tényleg nem egy Peckinpah vagy Tarantino).
... akkor is, ha nincs rá szükség
Mindenesetre azért az teljesen bizonyos: David Ayerre még Andy Vajna is rá merné bízni a Toldi akciójeleneteit, még akkor is, ha nyilván volt segítsége. Tempóban, keménységben hibátlan moziélmény – arról viszont, hogy miért csak elégségesen megrázó szórakoztatásra képes, sokat elárul, hogy a Harag egyetlen igazán intelligens és összetett, de szerencsére eléggé hosszú jelenetében szerepel két hölgy is. Persze, lehet, hogy ez is a koncepció része volt, bár azt aligha hiszem, hogy Brad Pitt szívesen játszott volna egy olyan filmben, ahol önmaga nagyszerűsége nem képes megteremteni a katartikus körülményeket. Szóval, szerintem ez csupán véletlen lehetett. Vagy Brad Pitt elgyengült és hibázott. Upsz!
Kinek ajánljuk?
- A nagyon korhatáros háborús filmek rajongóinak.
- Akiknek ebből a műfajból csak a harc a fontos.
- Természetesen Brad Pitt rajongóinak.
Kinek nem?
- Akik nem bírják a durvulást a vásznon.
- Akik szerint az igazi hősök a fronton kicsit se hasonlítanak Brad Pittre.
- Akik köszönik, jól megvannak háborús filmek nélkül is.
7/10
