A nyomozó, a karikaturista és az újságíró megfejtené a sorozatgyilkosságot. A néző meg olyan idegesen távozik a moziból, mint még soha.
Ne olvasson tovább, ha meg akarja nézni a Zodiákus című filmet, mert erről a bűnügyinek nevezett történetről lehetetlen úgy írni, hogy ne szpoilerezzünk. Ugyanakkor viszont miért is ne olvasna tovább, a tudomány mai állása szerint nincs mit veszítenie. Az eddig zseniálisnak tartott Fincher ugyanis olyan filmet rendezett, ami legfeljebb intenzív frusztrációval majd gyors felejtéssel ajándékozza meg a nézőt.
Érthetetlenül állunk a jelenség előtt, annál is inkább, mert arra is nehéz választ találni, hogy mit rontott el a Hetedikkel és a Harcosok klubjával brillírózó rendező.
Egy szövevényes, túlburjánzó krimit látunk, amiben számtalan szereplő próbálja megfejteni, ki a Zodiákus néven sorozatgyilkoló férfi. 1969-ben történik az első gyilkosság, és mire elérjük 1970-et, a nyomozók száma háromra szűkül. Van egy nyomozópáros, a karikaturista és az újságíró. 1974 körül az újságíró alkoholista lesz, és lassan eltűnik a történetből. Az egyik nyomozó az évtized végén áthelyezteti magát nyugodtabb munkakörbe. Aztán a kilencvenes években a másik nyomozó is leszáll az ügyről. Marad a furcsa karikaturista, aki mindenáron, családjának rovására is igyekszik kideríteni, ki a gyilkos.
Mindeközben elképesztő mennyiségű adatot zúdítanak ránk, követhetetlen következtetések hangzanak el, és képbe kerül néhány nagyon gyanús ember is. De hiába, nincs megoldása az ügynek, elérjük a jelent és semmi. Semmi. Nemcsak a megoldást nem tudjuk, hanem azt sem, miért rendezte meg ezt a filmet Fincher.
Mert nem arról van szó, hogy közben megismerjük a szereplőket, és bár a rejtély megoldatlan marad, kibomlik előttünk a bűnügy körül feltűnő emberek élete. Róluk ugyanis csak annyit tudunk meg, amennyi a nyomozásnál kiderül. A központban végig a sorozatgyilkosság marad.
Vagy az lenne a rendező elv, hogy az élet nem a filmekből ismert dramaturgia szerint bonyolódik? És ezért nincsenek a Zodiákusban csúcspontok, hangsúlyok és ritmus? Rendben, de miért kell ehhez két és fél órás film? De tényleg. Megtudtunk bármit, amit másfél órában nem lehetett volna bemutatni? Nem.
A néző két és fél óra előjáték után hatalmas csavart vár, vagy valami nagyon megrázó dolgot, de ha azt nem, akkor legalább egy olyan momentumot, amit megjegyez. De bennünk távozáskor nem maradt más, csak düh, ami úgy múlt el, hogy két órával később már a film se nagyon jutott eszünkbe.
Lenyugodva csak arra tudunk gondolni, Fincher is eljátszott a gondolattal, milyen érzés lenne, ha ő volna Tarr Béla, a hosszú és lassú filmek rendezője. A Tarr Béla-ságot viszont csak úgy lehet jól csinálni, ha az ember képes olyan hangulatot teremteni, ami elviszi az egészet. Finchernek nem sikerült.
