Wong Kar-wai, a formabontó opusairól híres hongkongi rendező legújabb mozija ízig-vérig minimalista alkotás. Keveset mutat, rengeteget sugall: a négyszemélyes szerelmi melodráma két szereplőjét alig-alig látjuk, halljuk - egyiknek csak a fejét, másiknak csak a hangját, jelzésként, villanásokra. Ők a boldog ismeretlenek, merthogy a főszereplők megcsalatnak, s egymásra találnának, ha...
Mintha egy Kammerspielben vagy Dogma-filmben lennénk, annyira lecsupaszított az eszköztár. Néhány (epizodistára emlékeztető) szereplő, finom trükkök, észrevétlen (de hatékony) vágás, különös fényeket, színgazdag, már-már nem evilági képiséget teremtő kameramunka. A megidézett múlt a rendező gyerekkora, Hongkong a hatvanas években, kisemberek hétköznapjai, fura folyosók, különösen világított utcasarkok, s közben reménytelenül szakad az eső.
A négyszemélyes szerelmi melodráma két szereplőjét alig-alig látjuk, halljuk - egyiknek csak a fejét, másiknak csak a hangját, jelzésként, villanásokra
A lélek rezdülései, apró nüánszok formálják a jövőt - a játékok, a nemtelen bosszúk érzelmekké nemesednek, vággyá, szenvedéllyé. Egyetlen házban nem bonyolódnak a nem-események. Tudat alatti történések, kimondatlan szavak, titkok, jelenidejű nosztalgia, hiszen minden meg nem tett mozdulatot, ki nem fejezett érzést a múló idő, a megtörténhetetlen és visszafordíthatatlan szomorkás fénye lengi körül. Szerelmeseink nem lelnek egymásra, telnek az évek, csak az emlékezet marad. Mintha egy haikut olvasnánk, vagy Verlaine soha nem volt kastélykertjeiben járnánk. A vég: Angkor historikus romjai időtlenséget, az egykori házba történő vizit pillanatnyiságot, esetlegességet sugallnak. Szerelem és Szépség illékony alaptermészetét. Gyönyörű, néha a giccshatárt súroló, de azért még a határon inneni tálalásban.
"Azt hallottam, hogy régen, amikor az emberek már nem bírtak magukban tartani egy titkot, akkor felmentek a hegyekbe, és ástak egy üreget, hogy abba temessék el" - elmélkedik a film végén Chow, a férfi főszereplő.
