Na jó, irtani van mit, jelen esetben földönkívülieket, de hőseink elsősorban saját kispolgári létükkel küszködnek a pipogya, mégis veszélyes polgárőri feladatkörben.
A dolog jópofa tinivígjátéknak indult egy rakás középkorú fószerről, akik félresikerült önkéntes polgárőrként a környékbeli tiniket vegzálják, aztán történt valami rossz. Floridában egy éber helyi lakos lelőtt egy, a kertjébe tévedt fegyvertelen fekete tinit, bizonyos Trayvon Martint, és hatalmas botrány kerekedett abból, hogy a bíróság felmentette az elkövetőt, noha világos volt, hogy feleslegesen és előítéletből ölt. A kellemetlenségeket elkerülendő a forgatókönyv és a cím első verziója mehetett a levesbe - és így érkeztek meg az idegenek.
Hőseink mérsékelten szimpatikus lakói egy kedves kertvárosnak, köztük van a folyton nyüzsgő, magát a közösség lelkének hívő Evan (Ben Stiller), a nagydumás, link Bob (Vince Vaughn), a még mindig anyjával élő passzív-agresszív Franklin (Jonah Hill) és a szimplán fura Jamarcus (Richard Ayoade). Ők négyen fogják magukat, és laza kis polgárőrséget hoznak létre, hogy lehetőleg minél távolabb lehessenek a családjuktól, és a járőrözést arra használják, hogy megszökjenek az otthoni kötelezettségek elől. Csakhogy a csapat már az első éjszakán olyasmibe ütközik - szó szerint -, amibe nem kellene, és rájönnek, hogy a várost ellepték a földönkívüliek.
A gyakorlott Evan Goldberg és Seth Rogen forgatókönyvírópáros – Rogent főleg színészként ismerjük – elsősorban abból építkezett, mennyire különböző típus a négy, amúgy is elsősorban komikusként ismert főszereplő. Stiller most is a szerethető pancsert, Vaughn hangoskodó pojácát, Jonah Hill a felnőni képtelen lúzert hozza, a Kockafejekből ismert, és egyébként remek művészfilmeket (A hasonmás, Submarine) rendező angol Ayoade pedig igazi különc – tessék csak a frizuráját nézni - , és bár ebből is látszik, hogy egyikük sem lépett ki egy centit sem a komfortzónájából, együtt nagyon szórakoztatóak tudnak lenni.
Az igazat megvallva, a fényes társaságnak, akik tényleg nagyon emlékeztetnek az 1984-es Szellemírtók csapatára, vannak idegesítő pillanatai, de onnantól fogva, hogy megjelennek az idegenek és mindenki gyanússá válik, egyszerre izgalmassá is viccessé válik minden, és előkerül egy jókora gömb is, ami különös izgalmat hoz hőseink életébe – de nem úgy, mint az Annie Hallban megszólított fiatal pár a maguk nagy vibráló gömbjével. És a film legjobb dumája: „A szíve pár méterre van tőle, szóval nem hiszem, hogy túléli...”
