Charles Dickens kiváló író volt, ezt leszögezhetjük. A Szép reményekkel egy olyan történetet vetett papírra, mely a rengeteg, alaposan kidolgozott karakterével, összetett, sok szálon futó sztorijával megfilmesítésért kiált. És ezt a kiáltást már rengetegen meghallották, és megpróbáltak belőle többé-kevésbé hiteles adaptációt készíteni. A legújabb lelkes vállalkozó Mike Newell (Négy esküvő és egy temetés, Harry Potter és a tűz serlege), aki már közel nyolcvan rendezést tudhat maga mögött, és hát valljuk be, elég vegyes színvonalú filmekről van szó. A Szép reményekkel sajnos saját korpuszának gyengébb vonalát bővítette ki.
Ha valaki esetleg nem ismerné a történetet, annak íme egy rövid összefoglaló: az árva Pip (Jeremy Irvine) igencsak rossz természetű nővérével és szolgalelkű sógorával (Jason Flemyng) nevelkedik szegényes körülmények között. Egyszer csak lehetőséget kap, hogy a hátborzongató Miss Havisham (Helena Bonham Carter) kastélyában játszótársként „dolgozzon”, ahol szinte első látásra beleszeret a rideg szépségbe, Estellába (Holliday Grainger). De kevés idő elteltével szolgálataira nem tartanak többé igényt, így az eredeti terveknek megfelelően kovácsként dolgozik a sógor mellett, míg fel nem cseperedik. Ekkor egy napon váratlanul hatalmas vagyont kap egy titokzatos jótevőtől, és így Londonba utazik, ahol megismerkedik a nagyváros jó és rossz oldalával, és újra találkozik a régi szerelemmel.
Pénz, hatalom, ármány, szerelem, minden, ami egy XIX. századi regénybe csak kell. Viszont az, ami egy közel 500 oldalas regényben szépen kifejthető, az két órában igencsak komoly erőfeszítést vagy szívtelen cenzúrázást igényel, ha érthetővé és átláthatóvá akarjuk tenni a cselekményt és a motivációt. A film első negyven percében kimondottan biztatóra sikeredett az adaptáció. A karakterek szépen kidolgozottak, a motivációk kellő mértékben ismertetettek, se nem lassú, se nem összecsapott, szóval majdhogynem tökéletes. Aztán Pip felnőtté válik, Londonba költözik, és akárcsak maga a nagyváros, a film is összevisszaságba torkollik. Kapkodó és felületes történetvezetés, és a miértek teljes elhanyagolása válik uralkodóvá. Ha azt vesszük figyelembe, hogy Newell eddigi legnagyobb sikerét a Harry Potter és a tűz serlegével érte el, talán érthetővé válik ez a módszer, mert a kamaszközönség számára így talán befogadhatóbbá válik a Szép remények. De ez nem (csak) kamaszoknak szóló alkotás kéne, hogy legyen.
Ráadásul az utóbbi idők egyik leghosszabbra nyújtott befejezését láthatja a kedves néző, ami már szinte a nevetséges kategóriába esik bele. (És most komolyan, amikor a közönség nagy része kínjában nevet, az már nem jó.)
449510_1A különc özvegy szerepére valószínűleg mindenki Helena Bonham Cartert választotta volna, olyan mértékben illik rá a szerep (köszönhetően Tim Burton filmjeinek és a Potter-szériának), és valóban hozza, amit kell. Akárcsak Ralph Fiennes, aki pedig ismételten bebizonyította, mekkora színésztehetség, de ez nem újdonság. Ellenben velük a főhőst alakító Jeremy Irvine nem volt jó választás. Pár héttel ezelőtt a Most jóban nyújtott alakításáért már meg kellett állapítanom, hogy szegény nem sok színészi képességgel rendelkezik, pedig ott még nem is egy nagy kaliberű szerepről volt szó. Itt viszont már tényleg oda kellett volna tennie magát, ami sajnos (megint) nem sikerült. Remélhetőleg nem ő lesz az új "cukifiú-sztár".
Mindenesetre, a Szép remények nem egy elkerülendő alkotás. Sőt, mondjuk a kötelezők röviden helyett inkább nézzük meg a filmet, mert a történeten azért egész szépen végigvezet minket, nem maradunk le semmi igazán fontosról, csak hát nem is akarjuk majd újra megnézni. Egyszer nézhető, kissé feledhető alkotás. De sebaj, maximum tíz év, és majd valaki megint megpróbálja filmre álmodni a Szép reményeket.
Értékelés: 6/10
