Nemzedéki közérzetfilm. Riasztóan komolyan és kissé mesterkélten cseng a címke, ennél rövidebben mégsem összegezhető, miért örülhetünk Reisz Gábor bemutatkozó rendezésének. A fiatal alkotó komoly baráti együttműködéssel és kényszerű "gerillamódszerekkel" készült diplomamunkája a harmincasok táborába lépő magyar Y-generáció sajátos életérzését jeleníti meg nagy adag humorral és empátiával. A VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan apró epizódok és hangulatjelentések hol lazább, hol szorosabb füzére, a tablószerűen szétterülő történetet egy szakítás feldolgozása fogja össze. Reisz vállalása mindenképpen hiánypótló, hisz az eddigi leghitelesebb hazai mozi, mely ezt a sajátos korcsoportot vizsgálja. Szeretni pedig azért lehet, mert rendkívül szimpatikus és szórakoztató film született.
“Nahát, ez tényleg rólunk szól” - hallatszott a visszatérő kulcsmondat a nézőtéren a vetítés alatt és után, jelezve, hogy a vázolt kör- és kórkép pontos. Bár a kijelentés önmagában semmitmondó, hiszen a valódi műalkotás többek között épp arról ismerhető meg, hogy a befogadó a saját léthelyzetét is megpillanthatja benne, Reisz érezhetően elkapott valamit, amire a hazai nézők ki vannak éhezve. A helyszínek és hangulatok, az ismerős figurák és szófordulatok felismerésének öröme fontos hatáselem, mely az érintettség, a beavatottság érzéseivel ajándékozza meg a célközönséget. A fesztiválsikerek megmutatták, a VAN őszintesége és frissessége, a felnőtté válás dilemmái nemzetközi szinten is érvényesülnek, a filmet igazán mégis azok fogják értékelni, akik egy-egy jelenetben hirtelen magukra és környezetükre, barátaikra vagy a mai Budapestre ismernek.
Párkapcsolati zűrök, munkakeresés, családi nyomás, elvándorlás és önmegvalósítás, betagozódás a társadalomba. Időtlen-idők óta felmerülő problémák ezek minden felnőtté váló embernél, ám mindig más formákban és helyzetekben bukkannak fel, így minden generáció úgy érezheti, ezek bizony kifejezetten az ő gondjai. Reisz hasonló élethelyzetben van és pontosan ismeri sorstársai helyzetét, ám szerencsére tisztában van azzal is, hogy a zsibbasztó tanácstalanságban nem az egyetemes vonásokat, hanem az egyedit kell keresnie. Az író-rendező nem panaszkodik vagy lamentál, nem emeli filozofikus vagy szociológiai síkra a látleletet, inkább azokra a keserédes pillanatokra koncentrál, ahol esszenciális tisztaságban tárulnak fel az “itt és most” drámái és örömei. Állásinterjú közben csipogó facebook-chat, ellenőr-para, a magyar közállapotok ostorozása és a disszidálás mérlegelése romkocsmás sörözéssel egybekötve – egytől egyig ismerős szituációk.
A VAN korántsem hibátlan darab, a ritmus néha megtörik és akadnak kissé túlírt jelenetek, ám a fogalmazásmódnak hála a döccenők kifejezetten jól állnak a filmnek. A hihetetlenül alacsony költségvetést nyilván kreativitással és az adódó lehetőségek kihasználásával lehetett csak ellensúlyozni, ami jótékony természetességgel ruházta fel a filmet. Reisz ide-oda kalandozik a különböző előképek és zsánerek között, a szerelem, a barátság, a nagy utazás témái felbukkannak, de egyik sem hoz megváltást a főhős életébe; ezt a sodródó létállapotot nemcsak a karakterek és az események, de a stílus szintjén is megjeleníti.
A rendező nem véletlenül idézi meg a különböző újhullámok filmnyelvi ötleteit és megoldásait, az amatőr szereplők magukat alakítják, a város lüktet, a színészek és a stábtagok lelkesedése és elkötelezettsége tisztán érezhető. Az ösztönösnek és könnyednek tűnő jelenetek mögött komoly munka és a műfaji előképek tudatos tanulmányozása húzódik. Példásan bizonyítja ezt a Diploma előtt legendás fináléja előtti főhajtás, és a filmtípusra jellemző végső nagy futás kreatív átdolgozása is. Hazai vásznon régen láthattunk ennyire természetes, mégis átgondolt, jól szerkesztett filmet. Nem nagy merészség kijelenteni, a VAN remekül fog öregedni és a közönség egy jól körülhatárolható csoportja hamarosan saját kultmozijaként fogja ünnepelni.
