A tiniőrületnek ezen a nyáron sincs vége. Sajnos. Amerikában pedig valószínűleg szó sincs a társadalom elöregedéséről, mert különben aggkori szerelmekről készítenének több filmet, hogy legyen, aki nézze. Persze lehet, hogy arról van szó, hogy ott, a tengerentúlon csak gimnazistakorúaknak engedélyezik a mozilátogatást. Végül is ők a legfogékonyabbak az idiotizmusra. Vagy egyszerűen mindenki hülye, és azt hiszi, soha nem öregszik meg, és gyagyás korában is rózsaszín dzsörzékosztümnek látja a világot.
Mit ad isten, az első szerelem viszontagságairól szól a film, amelynek rendezője valószínűleg burokban nőtt fel. Főszereplőinek a nevét pedig azért nem érdemes emlegetni, mert már láttuk őket húsz sikerfilmben, meg még fogjuk is, és mégsem nyújtanak olyan felejthetetlent, mint mondjuk a szintén megunt, de tehetséges Andy McDowell-generációs színészek, amikor éppen csak elböffentik magukat a vásznon. Szebbnél szebb arcú fiúk, lányok ezek, amilyenek csak a Central park körüli fehér galléros dinasztiákban teremnek, samponjuk nem Palmolive, cigarettájuk nem Szimfónia. Ők mutatják meg nekünk, milyen kemény a világ, micsoda küzdelmekkel teli, közben meg azért poénos, laza, vígjátékos, mint egy főzőcske-show. A gimnázium kissé kevésbé pirospozsgás nőtagjai, akikbe soha nem volt szerelmes senki, meg dőlhetnek a kardjukba, mire ilyenek lesznek. A film erénye egyedül az, amikor szellemes dialógusokkal sikerül elfedni az ürességét. Ilyet pedig már minden benzinkutas tudna Hollywoodban. Persze az sem utolsó szempont, hogy jön a nyár, a puncscicák divatnyara.
