Péntek este a filmszemle főműsorában bemutatták Sas Tamás régóta várt filmjét, a Rosszfiúkat. Kritikusunk is ott járt, végigfeszengte az előadást és még az éjjel kiírta magából csalódottságát.
A Rosszfiúk apróbetűs címgrafikáján, mintegy a törvényszegés tipográfiai metaforájaként, megfordították a kezdő R-t - mondjuk divatból, a Romeo&Juliet és társai modoros dizájnjának távoli káeruópai visszhangjaként. Az ötlet kicsi, a betűrajz snassz és többnyire észrevétlen is marad - a cím pont olyan, mint a film, amelyet megjelöl.
Sas Tamás ráindult egy tökös magyar kultuszdarabra - és csinált egy egyszer megnézhető, rossz filmet. Attól még jó is lehetne, hogy - bár vérbő magyar környezetben vagyunk - nincs benne jóformán egyetlen kocka sem, amit ne láttunk volna a börtönfilm amerikai klasszikusainál. Az ártatlanul elítélt, ám keményöklű főhős, akit ordenáré tetkók, bazmegek és lófaszok kíséretében brutálarcú csicskások próbálnak betörni a fiúnevelő intézet csoporthierarchiájába - látszólag sikerrel, valójában persze nem: a szupermacsó börtönigazgató ("történelem-testnevelés szakos tanár vagyok"), aki pedagógiai furortól és magasztos eszményektől hajtva, újnáci keretlegényekké szocializálja a lepukkant szipusok hordáját, miközben pszichopata kegyetlenkedései, vadállati és rendpárti üvöltése mögül előbukkan a társkereső homokos kisfiús rinyálása. Szóval, ezt láttuk már néhányszor. És nem attól lesz rossz a film, hogy mélyérzésű kedvencünket (az éjszakai rutinellőrzéskor mi egyébbel is babrálna paplanja alatt, mint kedves verseskötetével?), még azelőtt agyonverik az ádáz gonoszok, mielőtt megérhetné az obligát hepiendet: nem beszélve a főcsibész fényes politikai karrierjéről, amely épp csak megkezdődik, holott hollywoodi szabály szerint a vége-főcím előtt még igazság kellene hogy tétessék.
Nem, a film attól rossz, hogy minden olyan nagyon komolyan van benne gondolva. Talán az volt a baj, hogy eleve kultfilmesre vették a formát, a kultusz pedig bizonyos nívó alatt nem bírja az iróniát. Van persze, amin kuncogni is lehet, például a városi televízió beszédhibás sztárriporternőjén vagy a pipogya polgármester karikatúráin: de az egész mégis valahogy túlontúl realistának képzeli magát. Sas Tamás élvezi a brutalitás nyers kép- és hangeffektusait és szemmel láthatólag azt hiszi, hogy filmje ettől lesz valóságossá, kultikus erejűvé. Amikor Stohl András hirtelen mozdulattal belenyomja a főkolompos arcát a húsostálba, az olyan nagyon hitelesre van véve, hogy egészen megijedtem: mi lesz itt, ha a MIÉP nyeri meg a következő választásokat.
Mintha attól születne meg a magyar rögvalóság igaz képe, hogy minden amerikai klisét csak meg kell magyarítani. Igaz viszont, hogy ettől válik a film, ha rossz is, nézhetővé: az amerikai középszer mégiscsak unalmasabb, mint a magyar, amikor amerikait játszik.
