Hét kis történet mai huszonévesekről, egybefonódva, hosszú snittekre lassítva. Néhány ütős helyzet, néhány szilárd karakter amatőr szereplőktől, elhallgatott mondatok és állandó pulzálás. Megszületett a magyar Dogma.
Szabó Simon műfajkereső mozija telibe találta azt a hiányt, ami a magyar filmben régóta felgyülemlett. Amatőr szereplőivel, kézikamerás és vágatlan jelenetekkel, az aktuális jelen őszinte filmre vitelével rátalált egy működőképes filmes válaszra. A Papírrepülők nem egyetlen történetet dolgoz fel, de a precízen szűkített körkép hét párhuzamosan futó cselekményben teljes képet ad.
Thomas Vinterberg 1995-ben, a mozi születésének százéves évfordulóján fogalmazta meg a Dogma csoport tíz szabályát, a "szüzesség fogadalmát". Szabó Simon éppen ebben az évben került először kameraközelbe, színészként, aztán jóval később rendezni kezdett. Ha tetszik, ebben nőtt fel, ez adta neki film és valóság közös halmazának lehetséges kereteit.
Azóta eltelt másfél évtized, ami a film műfajával szembeni elvárásokat is, a valóság ábrázolásának részleteit is módosította. Az akkor leírt tíz szabályból ez a mozi legalább négyet megsért (szerepel rajta a rendező neve, van benne fegyver, ha a fakard annak számít, a kamera együtt ugrál, rohan, zihál a szereplőkkel meg ilyenek), de ettől nem lesz kevésbé autentikus, sőt. A Papírrepülők úgy elsőfilmes mozi, ahogyan úttörő is. Egy túlérett állapotra reagál a maga sajátos eszközeivel és remélhetően iskolát teremt. Miért is ne? Hiszen a magyar film utóbbi évei távol jártak a forrásanyagtól, föl sem merült, hogy a játékfilmes felhozatal dolga volna a jelen hű leképezése.
Ez a mozi eddig járatlan utat javasol, de nem teljesen ismeretlent, hiszen a független film, az újhullám legjobb hagyományaihoz kapcsolja az itt-és-most moziját. A francia 60-as évek, az amerikai, dán, dokumentarista stílusú vonal, sőt Mathieu Kassowitz jó 15 évvel ezelőtti antirasszista mozija is közvetlen előkép ehhez a kamasznyelven is, filmnyelven is tökéletesen beszélő alkotáshoz. Az egyszerű történetek inkább helyzetek, a kevés kivétellel amatőr szereplők szinte saját magukat játsszák, a kamera együtt mozog a bravúrosan válogatott zenével és a szereplők mozgásával. Az alapanyag a huszonévesek világa, a szex, a drog, a zene, az erőszak, szerelmek és vágyak, kifejezhetetlen és agyonhallgatott érzelmek, egy bezáródó, jövőkép nélküli nemzedék mindennapjai. Cigányok és fehérek, break-bandák, falfirka-brigádok és DJ-k, egy leszbikus pár, egymáshoz tapadó idegenek, a nagyváros kemény valósága. Ismert szituációk, kegyetlenül őszinte mozzanatok. Az a néhány "jól megírt" mondat itt-ott kilóg, de a film majdnem töretlenül hiteles tud maradni, ami ritka, sőt mondhatjuk, régóta nem tapasztalt jelenség. Ennek köszönhető, hogy a kopogósra csiszolt, végletekig sűrített életanyag, a sztorikat mozgató dramaturgia klasszikusan működik, a néző a helyzettől képes eljutni a mögöttes okokhoz, az előző generációk felelősségének kérdéséhez. Az egymásba fonódó történetek pedig szépen domborítják a főszereplő korosztály védtelen, harcokra felkészületlen kétségbeesését az ütközetekre hangolt külvilágban.
