Ha eddig hittünk abban, hogy egy sikeres családi vígjátékhoz elég az ismert hollywoodi sikerrecept gyerek-kutya kombinációja, az Annie-t látva bizony csalódni fogunk.

A képregényből készült Broadway musicalt először John Huston álmodta vászonra 1982-ben, most pedig Will Gluck (Barátság extrákkal) futott neki újból. Az Annie-ben minden adott, ami elvileg egy sikeres családi vígjátékhoz szükséges. A darabjaiban lévő, de potenciálisan összeillő család és az elmaradhatatlan cuki kutyus. Az alapfelállással nem is volna gond, ha a készítők megpróbáltak volna a színes cukormáz mögé valami tartalmat is csempészni, de ez valahogy nem jött össze nekik.

Annie (Quvenzhané Wallis), miután elhagyták szülei, a házsártos Miss Hannigan (Cameron Diaz) gondozottjai közé kerül, aki nem titkoltan azért gyűjti az árvákat, hogy az értük járó segélyt bezsebelhesse. Annie azonban szentül hiszi, hogy szülei egyszer visszajönnek érte, így árvaságát is ideiglenes állapotnak tekinti. Egy napon belebotlik a polgármesteri székre áhítozó milliomosba (Jamie Foxx), aki, annak érdekében, hogy kampánya sikerét biztosítsa, magához veszi a kislányt.

Az eredetileg az 1930-as években játszódó történetet Gluckék mai környezetbe adaptálták, és – legalábbis a külsőségek terén – mindent meg is tettek azért, hogy a filmet aktuálisnak érezzük.

Van itt minden, ami aktuális és trendi: Facebook, Twitter, Instagram, csúcstechnológiával működő „okos lakás”, csak mintha a karakterek felfrissítéséről feledkeztek volna meg. Miss Hannigan férjfogó praktikái már a harmincas években is régimódinak tűntek, egy mai feldolgozásban pedig egyszerűen nevetségesek (és nem a jó értelemben). Egyedül a címszereplő hoz életet a filmbe, aki mindent bele is ad szerepébe, de ez sajnos nem elég ahhoz, hogy elvigye a hátán az egész produkciót. A többi karakter sablonossága és ripacskodása annyira visszahúzza őt, hogy próbálkozásai hasztalanok maradnak.

Cameron Diaz a házsártos és iszákos nevelőszülő szerepében a Rossz tanárban alakított karakterét hozza újra, csakhogy most határozottan túljátssza szerepét. Ráadásul a film végére ráerőszakolnak egy előzmények nélküli jellemfejlődést, ami már az eredeti történetben sem működött jól, itt viszont egyenesen kínos. Talán ezt el is néztük volna, ha nem lenne a többi figura is ugyanilyen sablonos és élettelen. Jamie Foxx az emberkerülő milliomos szerepében karikatúraszerűen eltúlzott. Quvenzhané Wallis azonban annyi bájjal és élettel tölti meg a vásznat, hogy ha egyedül rá támaszkodna, garantáltan működne a történet. De, ehelyett sajnos a filmben Annie és a milliomos kapcsolatára helyeződik a hangsúly.

Ne várjunk azonban olyan megható pillanatokat, mint a Huncutkában, a hősnőnek nincs megfelelő partnere, akivel ez működhetne.

A karakterek közötti kapcsolatok bemutatása, amellett hogy végtelenül klisészerű, erőltetett is. Hiányzik belőlük mindenfajta életszerűség, ráadásul az előadott zenei betétek csak rontanak a helyzeten. Mert hiába hangzanak jól az eredetihez képest felfrissített zenék, ha közben azon izgulunk, hogy ki tudják-e énekelni a dalokat a szereplők.

A film nagy hangsúlyt fektet a publikum (pontosabban a szavazók) manipulatív eszközökkel történő befolyására. Mr. Stacks politikai kampányában úgy használja fel a gyerek-kutya kombinációt, ahogy azt a hollywoodi moziiparban szokás. De miközben a polgármesterjelölt tisztességtelen módszereit kifejezetten negatívan állítja be a történet, a film olyan hamis marad, mint Mr. Stacks kampánya.

Az egyetlen szimpatikus megoldás az alkotók részéről az lett volna, ha ezt egyfajta önreflektív gesztusként kezelik, de ennek a leghalványabb jelét sem látjuk a filmben.

A Sandy nevű kutya például kizárólag biodíszletként funkcionál, pedig az ilyenfajta közönségcsalogató fogásokat általában igyekeznek szervesen beépíteni a történetbe. Az Annie olyan erőlködve akar hatást kiváltani, hogy pont az ellenkezőjét éri el. Az izzadságszagú poénokon (amelyekről főleg Jamie Foxx gondoskodik) nem nevet a közönség, a moziban uralkodó néma csendtől pedig még kínosabban érezzük magunkat.