Érdekes dolog manapság nonkonformista horrorfilmet forgatni, hiszen a műfaj alapvetően mindig a múló divatokra épült. Egyik pillanatban az álarcos sorozatgyilkosok, másikban pedig a kísértethistóriák, valamikor meg épp a zombifilmek vannak divatban, viszont gondban lennénk, ha a belga születésű Fabrice Du Welz rendező munkáját be szeretnénk sorolni. A még 2004-ben készült film nem tocsog a vérben, hagyományos értelemben vett suspense sem található sok benne, a néző mégis az első perctől az utolsóig kellemetlenül érzi magát székében. Ezt a rendező azzal éri el, hogy főhősét egymás után kergeti a lehető legbizarrabb, legkényelmetlenebb szituációkba.
Marc Stevens haknizó táncdalénekes, aki rendszeresen lép fel különböző rendezvényeken és öregotthonokban, hogy régi francia slágerekkel csaljon elő könnyeket az idősebb korosztály tagjaiból. Egy útja során kocsija lerobban az erdő közepén, és a férfi egy közeli, elhagyatott motelben vesz ki szállást.
Du Welz már akkor szakít a hagyományokkal, amikor főszereplőnek nem egy csapatnyi fiatalt, hanem egyetlen magányos férfit választ, így kerülve el annak lehetőségét, hogy egymás után gyilkolja le őket a vásznon. A Pokoljárás cím valóban helytálló, de hősünk pokolba vezető útját nem hullák, hanem az őrület maga szegélyezi. Ha emlékszik valaki az eredeti A texasi láncfűrészes mészárlás klasszikus vacsorajelenetére, akkor maga elé idézheti azt a hangulatot, ami itt várni fogja. Érthetetlen őrület, szadizmus, valamint kínzások és megaláztatások sorozata vár Marcra, aki erre a felfoghatatlan helyzetre maga is őrülten reagál. A texasi láncfűrészes... mellett egy másik klasszikus, John Boorman Gyilkos túrája is megidéződik, és ez alatt nem csak a férfi megerőszakolására, hanem az erdő degenerált lakóinak bemutatására is gondolok.
A Pokoljárás kellemetlen film, viszont ez rendezői koncepció, mert kellemetlennek is szánták. Rossz nézni, és csakis azoknak ajánlható, akik szeretik a bizarr, kicsit beteges mozikat, viszont a körükben akár még kultfilmmé is válhat. Persze ehhez olyan dolgokon kell túltenniük magukat, mint egy zoofil jelenet, a hasonló nyalánkságokról nem is beszélve. A Pokoljárás ráadásul arra is pozitív példa, hogy némi leleményességgel akár itt Magyarországon is készülhetnének hasonló filmek, ehhez azonban nem ártana kitörnünk a vígjátékok és drámák állandó körforgásából. A rengeteg tini horror és zombifilm után üdítő frissességel hat Du Welz munkája, de soha életemben nem bírnám még egyszer megnézni. És ezt most dicséretnek szántam.
