Szökőévente egyszer látunk olyan filmet, amiért érdemes volt feltalálni az IMAX technológiát, Marc Webb A csodálatos pókembere ezek közé tartozik. Szerencsére a film jóval több egy pofásan összetett 3D-s látványmozinál – remek szereplőgárda, egész jól összerakott sztori, rendesen felépített viszonyok és karakterek és persze egy klasszikus Marvel szuperellenség is jutott a Sony legújabb képregény-adaptációjába. Hogy kiknek? Tinédzsereknek és tinédzser lelkű képregény-rajongóknak.
Sokan valószínűleg azt várták az új Pókember feldolgozástól, amit Christopher Nolan csinált Batmannel – teljesen új alapokat, sötétebb színeket, komolyabb gondolatokat. Hát el kell keserítsek minden ebben reménykedőt – A csodálatos pókember nem újítja meg a témát, csak annyit tesz, amire Sam Raimi nem volt képes: tisztességesen viszi végre vászonra az egyébként kifejezetten a tinédzser korosztályt megcélzó képregényt.
Hogy miben lett ez jobb, mint Raimi trilógiája? Gyakorlatilag mindenben. Kezdjük azzal, hogy Andrew Garfield maga Pókember, szinte látom magam előtt, ahogy hatvannégy évesen is latexben feszít a comic conokon, mert nem tud majd kitörni a karakterből. Komolyra fordítva a szót, a srác igazi telitalálat, Tobey Maguire csak egy rossz vicc mellette. A női főszereplőről is elmondható ugyanez: a szerkesztőség férfitagjainak első számú kedvencének számító Emma Stone úgy viszonyul Kirsten Dunsthoz, mint Christian Bale George Clooneyhoz… A mellékszerepekben is csupa kiváló színészt találunk: Martin Sheen remekel Ben Parkerként, Sally Field May Parkerként és Denis Leary George Stacy-ként. Rhys Ifans – aki azt hiszem, csinálhat már akármit, akkor is a Sztárom a párom Spike-jaként fog bevonulni a filmtörténetbe – kapta a jutalomjátékot: a az anno a hatodik képregényben feltűnő Dr. Connors, azaz a Gyík szerepében egyenesen lubickol a walesi színész.
Az alkotók ismét egy eredettörténetet hoztak össze a Sam Raimi féle feldolgozásból már ismerős történetelemekkel. Erről a filmről – szemben a végül három részesre sikeresedett másik adaptációval – azonban süvít, hogy a készítők több részben gondolkoztak. A már a bemutató előtt szintén három részesre tervezett filmfolyam első tagján erősen érződik, hogy egy nagyobb egység bevezetője, ezt bizonyítja a hosszas az előkészítés, Flash Thompson (Chris Zylka) karakterének felvillantása vagy hogy a főhősnő még nem a később Pókember feleségévé is váló Mary Jane Watson, hanem Peter Parker első szerelme, a később a Zöld Manó áldozatává váló Gwen Stacy. Persze örülünk az újabb adaptációnak, azt azért ne gondoljuk, hogy a Sony a rajongók kedvéért döntött újabb póksztori mellett: valójában a stúdiónak ahhoz, hogy a karakter jogai ne szálljanak vissza a Marvelre, legalább ötévente ki kell jönnie egy-egy újabb filmmel az álruhás tiniről… Nincs ezzel semmi baj, különösen, ha ez minőségjavulással jár együtt.
Márpedig a minőségjavulás megtörtént. Klasszabb a sztori, klasszabbak a szereplők, de a legklasszabb a látvány. Szinte gyönyörködteti az ember szemét a toronyházak között lengedező Pókember, és különösen izgalmas, amikor még szubjektív kamerát is kapunk mellé. Sajnos azonban ahol a legerősebb, ott a leggyengébb is a film egyszerre. Amilyen jól működik a térhatás, amennyire látványosak a nagyvárosi díszletek, sokszor annyira gagyi a CGI. Különösen fájó pont ez a Gyík esetében, aki néhány jelenetben egyenesen a Tini Nindzsa Teknőcöket idézte fel bennem. S bár dolgozik a nosztalgiafaktor, 2012-ben mégiscsak lesújtó ez az asszociáció. Ha azonban ettől eltekintek, azt kell mondjam, hogy az előző trilógiát sok tekintetben meghaladó A csodálatos pókember nagyon is a helyén van. Látványos és nagyon is szórakoztató mozi, amit kár lenne csak azért fanyalogva nézni, mert nem mérhető a Nolan-féle Batman újító erejéhez.
