Corbijn filmje, Az üldözött egyszerre kafkai kémthriller és a terrorizmus elleni harc kritikája.
Az összetéveszthetetlen portré- és koncertfotóiról ismert Anton Corbijn filmrendezőként igen későn, ötvenkét éves korában mutatkozott be. A 2007-es Control zenész-drámája még a sztárság fogalmát boncolgató fényképész-munkásság egyenes folytatása, míg Az amerikai modernista akciófilmje az útkeresés felemásra sikeredett lenyomata. Komoly fotós és videóklippes tapasztalatainak hála a holland alkotó folyékonyan beszéli a film nyelvét, de most először erőlködés nélkül, hibátlanul fogalmaz. Harmadik filmjében végre egyensúlyba kerülnek a rá jellemző motívumok és a választott műfaj elemei. Az üldözött csavaros kémthrillerként, a terror elleni harc kritikájaként és kiábrándult kafkai látleleteként is működik, de a megfelelő eredményhez elengedhetetlenül szükség volt John Le Carré és Philip Seymour Hoffman zsenijére is.
Bár a hidegháború jó ideje végét ért, a veterán angol író ma is gond nélkül megtalálja azokat a politikai és szervezeti kereteket, melyek mentén vázolhatja az őt érdeklő morális dilemmákat. A terror elleni harc ingoványos talaján zajló játszma még a korábbiaknál is ellentmondásosabb. A szövevényes ok-okozati láncolatban az ellenfél kiléte, a jók morális felsőbbrendűsége erősen kérdőjeles,
a nyugati demokrácia egyes értékeit gond nélkül feláldozzák a törékeny biztonságérzet oltárán.
Az üldözött ezt az ellentmondásos viszonyrendszert járja körül és a megfelelő kompromisszum lehetőségére kérdez rá. A Hamburgba menekülő csecsen fiatalember körül kialakuló hajsza során a szereplők kénytelenek számot vetni a tetteik súlyával, kikezdve a saját igazságukba vetett hitüket.
A magyarul is olvasható regény körpanorámája helyett a film a parkolópályára állított német hírszerő, Bachmann szemszögéből mutatja az eseményeket. A forgatókönyvíró e döntésével a hangsúlyok is máshová kerülnek, az alaptörténet némiképp más fénytörést kap. Bár a menekültet segítő idealista ügyvédnő és az apja piszkos üzelmeit megöröklő bankár figurái itt is fontosak, a dramaturgiai fordulópontokat Bachmann döntései jelentik. Hősünk gondosan mérlegelt lépéseivel a bürokratikusan felépülő, automatizmusok mentén működő szervezetet próbálja legyőzni, ám a fogaskerekek kíméletlenül őrölnek. Az arctalan intézmény és a rezignált szuperkém összecsapása önmagában is érdekfeszítő, a kitörés vágya univerzális érvényű.
A remekült megírt figurát ráadásul Philip Seymour Hoffman kelti életre.
Az amerikai színész tragikus halála elkerülhetetlenül rányomja a bélyegét a filmre, hisz Bachmann már biztosan az utolsó nagy szerepe. Mint fájóan csonka pályafutása során oly sokszor, Hoffman most is óriási. A karaktert egy-egy apró gesztussal, kéztartással, nézéssel képes életre kelteni, a csúcspontokon pedig elsöprő energiakitörésekre képes. Bachmann egyszer már megütötte a bokáját, ezért cinikus és gyanakvó, de korántsem kiábrándult figura. Le Carré tipikus hőseivel ellentétben a német terrorelhárító még hisz a munkájában és
minden tapasztalata ellenére bízik a megváltás lehetőségében.
Mesteri manővereivel nemcsak bizonyítani akar, de tényleg szeretné megmenteni az ártatlanokat. A történet keserédes optimizmusát épp e konok eltökéltsége adja, melyet Hoffman egyetlen katartikus üvöltésbe képes összesűríteni.
Corbijn nagyon bölcsen a háttérbe húzódik és a történetre, illetve a remek színészgárdára helyezi a hangsúlyt. Hoffman mellett Willem Dafoe és Robin Wright is nagyszerű, a mellékszerepekben pedig olyan arcok bukkannak fel, mint Daniel Brühl vagy Rainer Bock.
A holland rendező kifogástalanul építi be a filmbe Hamburg városát: a steril, labirintusszerű irodaházak, a rendezett utcák és az éles, hideg fények tökéletes markáns atmoszférába burkolják a jeleneteket. Az üldözött rendkívül finom állapotfelmérés és kifogástalan kivitelezésű zsánerdarab, mi mégis egy hatalmas színész szívszorító hattyúdalaként emlékszünk majd rá.
