Közeleg Halloween, ami azt is jelenti, hogy a mozik kínálatában jóval több horror közül válogathatunk, mint általában. A tavalyi évben taroló Démonok között spin-offja, az Annabelle, egyértelműen a horrorszezon egyik legvártabb darabja volt.
Az alaprecept ugyanaz, mint a Démonok között esetében – miért is változtattak volna, ha egyszer ennyire bevált? Végy egy jól ismert, (minimálisan) valós alapokkal bíró rémtörténetet (a gonosz baba ügyében ténylegesen nyomoztak Warrenék), gondold újra, adj hozzá néhány közkedvelt horrorklisét, ügyesen dolgozd össze, tegyél hozzá egy-két újszerű jelenetet, végül öntsd fel adrenalinnal. Az eredmény ismét egy hatásos képi világgal operáló, alapvetően klasszikus horrorhagyományokat követő rémmese lett. Csak sokkal gyengébb, mint a Démonok között.
Hiába van előzménytörténetről szó, az említett két film sztorija meglehetősen lazán kapcsolódik. A gonosz baba ugyan mind a kettőben megjelenik, és a Warren házaspár említés szinten felbukkan az Annabelleben is, de egyéb, konkrétan a két cselekményt összekötő kapocs, nem sok található. Az Annabelle a játékbaba első hátborzongató történetét mondja el, amelynek főszereplői John (Edward Horton) és Mia (Annabelle Wallis) Gordon, akik első gyermekük születését várják valamikor a hatvanas évek végén. A fiatal pár idilli élete egy pillanat alatt válik rémálommá, amikor egy sátánista csoport tagjai egy éjszaka rájuk törnek.
Már a Démonok közöttből lehetett tudni, hogy az a Annabelle elsősorban babás horror lesz. Az pedig, hogy helyenként emlékeztet a Halálos halllgatásra, azért sem meglepő, mert az azt (mellesleg a Démonok közöttet és a Fűrészt is) rendező James Wan itt producerként működött közre. A másik horror, aminek a címe elég gyorsan felmerülhet a kapcsán, a Rosemary gyermeke. Nagyjából a film elején pedig a Manson család nevű sátánista szekta követői támadják meg a házaspárt, és sebesítik meg az állapotos fiatalasszonyt. (Az, hogy ezeket így egymás mellé tették, túlmegy egy határon.) Lehet tehát mindenféle horrorutalásokra vadászni. Az Annabelle, az American Horror Storyhoz hasonlóan, nyíltan és szorgalmasan emel át elemeket a legismertebb horrortörténetekből, de kevésbé virtuóz és átgondolt módon. Az eredetiség számára úgy általában nem sok tér maradt a filmben.
Született egy olyan horror, ami szinte mindegyik képkockájával egy másik horrorfilmet juttathat a néző eszébe. Ráadásul úgy nyúl klasszikusokhoz, és használ sokszor látott sablonokat, hogy a film fordulatai egy pont után kiszámíthatóvá válnak. Ez nem azt jelenti, hogy ne lennének szép számmal az Annabelle-ben ijesztő jelentek vagy olyan képek, amelyek hosszú időre ne égnének bele az ember agyába. A legemlékezetesebb és legrosszabb része azonban mindenképpen az, hogy bizonyos szempontból messze túlmegy a jóízlés határain, a végkifejlet összefüggéseiből kihámozható “tanulság” pedig egész egyszerűen felháborító.
