Nem a Drót, nem a Deadwood nívójáról beszélünk, de az amerikai szórakoztatóipar tévés szekciójában ez most a krém.
Akik élnek, azok délnek mennek, akik haldokolnak, északnak: ez az európai verzió. Amerikában ez mintha éppen fordítva volna: Florida közismerten az alkonyévek állama, a térképen kicsit feljebb csúszva, de még mélyen odalent pedig ott találjuk azt a vidéket, amelynek lakói már jóval a halál beállta előtt búcsút kényszerülnek mondani mindannak, amit valódi emberi létezésnek ismerünk.
Ez nem a vendégszerető Austin vagy az ezerszínű kultúrájával a súlyos bűnözési mutatókat többé-kevésbé ellensúlyozni képes New Orleans világa, inkább e civilizált városok szarral borított hátsó udvara, a hely, amelyről lehetőleg senki sem beszél. Valóságos kultúrát viszont, mint arrafelé nagyjából minden, ez a senkinek sem való vidék is sikeresen kinövesztett magából: zeneit, irodalmit, vallásit, bűnözésit és drogfogyasztásit egyaránt. Ez rajzolja fel a kaput a kívülállók számára is, amire jó példa az a hihetetlenül érdekes zenés dokumentumfilm, amit nagyjából tíz évvel ezelőtt forgatott a BBC Jim White, az alternatív country jelentős alakjának segedelmével. A Searching For The Wrong-Eyed Jesus a rurális Dél mocsárvilágába kalauzolta nézőit: a lakókocsiparkokban tengődő aljanép, a vérfertőző viszonyokat ápoló, szakállas rasszista bunkók, a fegyvermániások, a benzofüggő szerencsétlenek és a teljesen őrültnek tűnő pünkösdisták fülledt hétköznapjaiba.
Az HBO aktuális nagy dobása most ugyanebbe a világba taszítja bele nézőjét, és az egyezések korántsem merülnek ki csupán annyiban, hogy A törvény nevében alkotói is előszeretettel helyezik a tájfestésre a hangsúlyt: a főcímzenét például az a Handsome Family játssza, amely a Wrong-Eyed Jesusban is kiemelten szerepelt. A két filmet egymás mellé rakva hamar kiderül, hogy a kiválasztott táj az eltelt évtized során egyetlen pontján sem szépült szemernyit sem, a meghatározó viszonyok pedig minden bizonnyal már a rabszolga-felszabadítás óta változatlanok. Ezeket a párás zugokat és szétperzselt arcokat nagyon szereti a kamera: Nic Pizzolatto menetenként 8 epizódos, antológiaszerűnek megálmodott szériájában is egymást érik a fantasztikus beállítások a mocsárról, a motorosklubokról és a prédikátorok sátrairól, és ez a látvány van annyira erős, hogy önmagában is szavatoljon a kimerítő élményért, de a megannyi szempontból extrémnek mutatkozó közeg persze megkapja a maga extrém cselekményvilágát is. Ez nem a szimpla gyorshajtók és a mezei drogdílerek univerzuma: a sorozatban egy bestiális bűncselekményeket elkövető rémalak után nyomoz a két harmincas, fehér nyomozó, akiket az is összeköt, hogy mindketten teljesen készen vannak. Martin Hart (Woody Harrelson értő alakításában) még csak a megcsalt feleséggel sújtott, diszkréten tévelygő zsaruklisét hozza, Cohle detektív azonban már súlyosabb eset: az exnarkós, elvált, félpszichopata férfi a mocsárvilág alvászavaros Friedrich Nietzschéjeként filozofálja végig az epizódokat, és nyilvánvalóan az ő alakjához való viszonyuláson dől el, hogy a néző bennmarad vagy inkább menthetetlenül kiesik ebből a játékból. A legszebb éveiben érdektelen romkomokban tétováskodó Matthew McConaughey-ből pár évvel ezelőtt William Friedkin hozta ki az ördögöt, számos jelentős állomás után pedig most, ebben a sorozatban érkezett el az a pillanat, amikor végre teljes sebességre kapcsolhat - brutális ripacskodásról van szó természetesen, de arra a szintre feltolva, amelyen Heath Ledger is megvalósította anno a maga Jokerét a Nolan-féle Batmanben.
Ám ez még mindig nem minden, és éppen ez a halmozás emeli a szezon többi próbálkozója fölé ezt a sorozatot. A törvény nevében még most, a második félidőben is teljesen kiszámíthatatlanul kanyarog, ahogy a két tökéletesen megbízhatatlan elbeszélő legalább három idősíkot mozgásba hozva előadja véres-drogos-baszós pokoljárásának színigaz(nak hazudott) történetét, de Cary Fukunaga, a széria összes epizódjának rendezője vasmarokkal tartja kézben a szálakat, folyamatosan játszik az elvárásokkal, és még arra is maradt ereje, hogy a negyedik rész végére odakanyarítsa a televíziós sorozatok történetének egyik legdurvább hosszú snittjét. Nem a Drót, nem a Deadwood nívójáról beszélünk, de az amerikai szórakoztatóipar tévés szekciójában ez most a krém.
