Susanne Bier ezúttal az erőszak bölcselő lekezeléséről és a kamaszkori agresszió érzelmi hátteréről mesél.
Susanne Bier egy haláltusa kierőszakolt megjelenítése (Esküvő után) és egy megosztó amerikai kitérő (A tűz martaléka) után újfent érzelmi realizmusával dermeszti meg a skandináv film rajongóit. Az Egy jobb világ esetében a hangsúly valóban a ridegségen van, hiszen a rendezőnőnek sikerült kézikamerája dogmatikus stílusjegyét megtartva, ám annak agresszív tolakodásán jócskán finomítva megközelítenie állandósult témáját. Anders Thomas Jensen forgatókönyvíróval karöltve ugyanis újra az erkölcsi dilemmák labirintusába kalauzolta nézőit.
Elias félszegsége miatt az iskolai bullying szenvedő alanya, mígnem a zavartan is határozott Christian segítségével meg nem adatik számára a visszavágás élménye. A két csonka családban élő fiú első erőszakos tettük sikeres átvészelését követően újabb áldozat után néz, akit az Elias békeszerető apját felpofozó autószerelőben találnak meg.
A rendezőnő és a forgatókönyvíró párosa már negyedszer dolgozott együtt, s történetük felépítése most sem változott: extrém szituációt társítottak a mindennapok drámájához. Ezúttal az afrikai kórházban való humanitárius orvoslás szélsőséges részelemét ütköztetik a fiatalkori agresszió, a válás és a félárvaság jellegzetes társadalmi tüneteivel. Susanne Bier ritmikai érzékének hála a konfliktushalmozás érzete azonban alig-alig fellelhető. A rendezőnő meggyőző pszichológiai tudatossággal bontja ki a különböző karakterek traumáit, miközben a szerteágazó konfliktusok központosítására is ügyel. A serdülőkori erőszak lehetséges gyújtópontjait keresi, s azok két jellegzetes esetét fel is tárja. Az iskolai és szülői tényfeltárás hiányáról szóló didaktikus tanulságot pedig a konfliktusdömping katarzisaival ellensúlyozza. Utóbbi megoldás tudatosságának kérdése azonban a rendezőnő titka marad.
Másrészről a szülői figyelmetlenség miatt felgyülemlő harag mégsem tud olyan elementáris erővel hatni, mint az erőszakellenes apa afrikai meghasonulása. Miközben a harmadik világban dolgozó orvos olykor drasztikus nevelési módszere már egy primitív autószerelő pofonjain is megbicsaklik, egy véreskezű diktátor kórházba kerülése kapcsán teljesen meg is kérdőjeleződik. Az erkölcsi gátak átszakadása pedig mind az afrikai polgárháborús viszonyok, mind a dán középosztály látszatbékéje közepette oly borzalmi fokkal ér fel, melyet még a horrorfilmek legtöbbje sem tud megközelíteni. Mindezt pedig feltétlenül bravúrként kell elkönyvelni.
