Céline Sciamma francia rendezőnő neve összefonódik a gyerekek szexuális magára találásával. Első filmjében, a Vízi liliomokban három lány küzdött a szüzessége elvesztésével, a Tomboyban pedig egy fiús lánnyal foglalkozik. Berlinben a legjobb mássággal foglalkozó filmnek járó díjat kapta.
Párizs külvárosának bensőséges szobabelsői egy kedves családot rejtenek. A család annyiban szokatlan, hogy a szülők nem veszik észre, hogy lányuk, Laure (Zoé Héran) kihasználva fiús külsejét az új helyen Michaëlnek adja ki magát.
Ezt a hazugságot látjuk kibontakozni a vásznon, aminek egyik következménye, hogy az egyik gyerek az új barátai közül, Lisa beleszeret. Persze ezt már a címből is sejthettük: a tomboyt olyan lányokra használják, akik tipikusan fiús viselkedéssel, gesztusokkal próbálnak beilleszkedni egy fiúk dominálta közösségbe.
A filmben ennek megfelelően van sírás, verekedés, és mégha ezek gyerekkönnyek és gyerekpofonok is a grundon, ez is a társadalom reagálását vetíti előre az egyelőre homályos vágyakra. A remek gyerekszínészekre is sokat bízott a rendező apró gesztusokkal, nézésekkel, kevés beszéddel.
Zoé Héran remekül hozza a karaktert: a film közben nehezen hisszük el például, hogy lány. Malonn Lévana pedig cukiságával, bogyros hajával is dolgozik, de együtt a legjobbak: kiemelkedően hozzák a testvérpárt. Sciamma semmit nem magyaráz, nem ítélkezik, nem prédikál, ami jó.
Végig érdekes tud maradni, néhol igazán feszült drámai pillanatokat teremt olyan apróságokkal, hogy a Laure leveszi-e a fölsőjét, vagy a véletlenül beavatódott kistestvére elmondja-e a szülőknek a titkot. Ami hiba, hogy bár kerüli a vaskos közhelyeket, de majdnem minden labdát lecsap, ami ebből a helyzetből adódhat. A levágott hajból bajusz lesz, a gyurmából farok, Michaëlnek még verekednie is kell, hogy megvédje a húgát, illetve az egyik jelenetben játszott barkóbán az első kérdés természetesen, hogy fiú vagy lány-e az illető.
A Tomboyban összejött az, amit a rendező vállalt, hogy finoman elgondolkoztasson a társadalomról, kivülállókról, identitásról, gyerekkorról. Visszafogottan vezeti át a nézőket a helyzet egyszerű feszültségein, és a végén jól áll a félmosoly.
A melegdíjakat (köztük a Berlinálé Teddyjét) sorra begyűjtő filmről merész témája ellenére inkább ugrik be Rob Reiner Állj mellémje, mint A fiúk nem sírnak Kimberly Peirce-től. Inkább a gondtalan gyerekkor végéről, a gyerekkor mindig emlékezetes utolsó nyaráról szól a film, mint a főszereplő átlagostól eltérő szexuális zavarairól. Az csak a beilleszkedés, és elfogadás metaforája.
