A kellemes és a bájos szavak használata mindenképp indokolt, ám tévesen sejtetik azt, hogy elnézően simogatjuk egy butácska film buksiját. Mert valójában formai bravúr, amit látunk.
Godot-ra várva
Folyamatosan Gus Van Sant Gerry című drámája járt az eszemben a film alatt, holott hangulati-stilisztikai hasonlóságot keveset fedezhetünk fel a kettő között. Az asszociációt csak a nyilvánvaló táplálta, hogy két férfi egy világ végi lakatlan vidéken megy. És megy. Ez azonban mégsem olyan kevés, mert az elbeszélés nehézségei egy ilyen strukturális döntésnél azon nyomban radikálisan színre lépnek, s válik a történetünk egyfajta közös kísérletté és tapasztalatszerzéssé, amely során alkotó és közönség saját határairól is tisztább képet kap majd. S e tekintetben nincs nagy különbség aközött, hogy embereink Godot-ra várnak vagy a kangörcs feszíti őket a nagy magányban. Ezekben a fiúkban épp semmi nagyravágyás nem lappang, csíkokat húznak az aszfaltra egymástól meghatározott távolságra, fix hosszan és vastagon, sárga festékkel. Ne keressük benne szimbolikát: ez a munkájuk, közlekedési jeleket festenek fel egy igen-igen messzi és lakatlan erdőt átszelő úton. Mert valakinek ezt is meg kell csinálni. Távol tehát az otthontól, hetekig sátorban lakva a két férfi megpróbálja elviselni egymást, hogy az alkalmi munkát mielőbb letudva visszatérjenek a civilizációba. Ám addig kénytelenek beszélgetni.
[img id=566953 instance=1 align=left img]Út a megvilágosodásba
Mindkét szereplő régi ismerősünk: a hülye bajuszával és kantáros nadrágjában egy Super Mario-hasonmásverseny harmadik helyezettjeként színre lépő Paul Rudd, valamint a vadonba vezető utakat már jól ismerő, igaz azóta Jack Blackre hízott Emile Hirsch kezeli a festékszórót. Ami a két színészt illeti: nincs ezen mit szépíteni, Rudd aligha az a típus, akinek soron következő filmje előtt centit vágnak a rajongók. Megbízható jellegtelenség jellemzi, filmográfiájának jelentős részét pedig olyan fésületlen romkomok teszik ki, amelyekben ugyan nem volt konkrétan rossz, de bárki más ugyanazt nyújtotta volna benne – és abból a bárkiből legalább egy hentes vagy közlekedési rendőr. Na most ezúttal ez nincs így! És talán tényleg ilyen egyszerű a képlet: mindenkinek kijár egyszer egy normális film, hogy legalább saját magának bebizonyítsa, mire képes. A fiatal Hirsch ugyanakkor engem személy szerint már számtalanszor meggyőzött arról, hogy micsoda jelenléttel bír a vásznon; elsősorban nyilván a szőrmentén már említett Út a vadonba az igazi kedvencem tőle. Itt megint adná magát egy izmos párhuzam boncolgatása, ám valójában ez sehogy sem áll össze: az egy roadmovie, ez csak annyiban, hogy fák között haladnak, ám egyik helyszín olyan, mint a másik, ott a destruktív környezetből való öntudatos elszakadás motiválta a főhőst, itt kénytelen-kelletlen mentek bele az önkéntes és határozott idejű száműzetésbe. De a legnagyobb különbség talán, hogy míg az Út a vadonba hőse magányosan rója az utat és tesz szert a világ forgatagában egyre több tapasztalatra, addig itt egy különösen ingerszegény környezetben a két szereplő dialógja lehet csak a személyiségváltozások motorja.
Kellemes profizmus
A Prince Avalanche engem elsősorban azzal a könnyedséggel fogott meg, amely pedig nem feltétlen jár együtt egy ilyen radikális formával. Bár itt hozzáteszem, jó pár közönségbarát engedményt tesz a rendező. Egyrészt behoz plusz karaktereket, akik vissza-visszatérnek, még ha összességében így is csak alig pár percet töltenek el a vásznon, de legalább új impulzusokkal látják el a főszereplőket, s terelik őket előre az úton. Illetve egy ponton egyik hősünket még szabadságra is küldi, szó szerint, hogy visszatérve a képen kívüli történések hatását és következményeit együtt próbálják feldolgozni. Visszatérve azonban a könnyedségre: az már kiderült tehát, hogy mindkét szereplőnket meg lehet mosolyogni első ránézésre, főleg az épp végzett munkájuk fényében. A film épít is erre az emberi tulajdonságra, a gúnyra, a lenézésre, amellyel rájuk tekintünk, s azt akarja tudatni, hogy még a hétköznapi emberek között is hétköznapiak. De egyúttal azt is, lám, ennek dacára / ettől függetlenül milyen kellemes és nem minden tanulság nélküli sztorit tudunk kanyarintani köréjük.
Kinek ajánljuk?
- A minimalista drámák kedvelőinek.
- Akik erdő közelében élnek.
- Akiket hozzám hasonlóan már rég meggyőzte Emile Hirsch.
Kinek nem?
- Akik történés-centrikusak.
- Akiknek összeszorul a szíve egy csúnya halált halt teknős teteme láttán.
- Akik elvárják, hogy ha már két férfit kell bámulniuk másfél órán át, legalább az egyik lenne jóképű.
8/10
