Idézem a 40. Magyar Filmszemle sajtókönyvét: "...egy szelet Budapest 2008 januárjából. És még inkább a felismerés, hogy akikkel együtt utazunk nap mint nap a villamoson, vagy a metrón, vagy együtt ülünk egy moziteremben, ők is ugyanolyan emberek, mint mi vagyunk. Egy kicsit jók, egy kicsit rosszak, de mindenképpen végtelenül izgalmasak és - a maguk módján - szerethetők." Hát én ezt akkor kikérném magamnak.
Nem tudom, hogy a fentiek fogalmazójának vagy a saját valóságérzékelésemmel van-e baj. Nem találtam semmi azonosságot a film szereplőivel, és legkevésbé sem láttam őket szerethetőnek. Pálfi alakjai romlott, lecsúszott és kétségbeesett emberek. Mindenki - a szó valamennyi rétegében - megcsal mindenkit, amire a választ agresszió. Szex, drog, erőszak, ez jelenti a szereplőknek a mindennapokat. Az érzések - már ha vannak egyáltalán - felületesek. Ez lenne Budapest 2008-ban? Ilyen emberek ülnek mellettem a villamoson? Én nagyon remélem, hogy nem. Amikor azonban a film utáni kis beszélgetésen az egyik színész nevetve mondta, hogy mennyire maga az élet ez a film, és megkérdezte a jelenlévőket, hogy "mert ugye nincs senki a teremben, aki ne csalt volna meg valakit élete folyamán" - na itt kezdtem úgy érezni, hogy akkor én most felállok és tüntetőleg kivonulok a teremből. Ez a norma ma a világban? Remélem, lesz módom egy interjúban elbeszélgetni erről Pálfi Györggyel.
A film egyébként - mint film, mint műalkotás - érdekes. Az amatőr színészek remekül megbírkóznak a rájuk rótt, és általuk is formált szerepekkel. Különösen Páll Zsolt és Szülek Isván játéka erős, szívesen látnám őket kevésbé imrpovizatív szerepben is. A Nem vagyok a barátod legerősebb pillanatai azonban mégiscsak a zenés betétek, amikor a szereplők egy-egy slágert dúdolva egy-egy percre mégis eggyé válnak közülünk (közülem?!) - de csak erre a rövid időre.
