Szinte kihagyhatatlan a shakespeare-i szállóige: valami bűzlik Dániában. Merthogy valami tényleg nincs rendben náluk (sem)! Az elmúlt tizenöt-húsz évben talán csak a románok készítettek ilyen nagy dózisban ilyen erős intim drámákat, mint ők. Amióta az első dogmafilmek (Születésnap, Mifune utolsó dala) kitaposták az ösvényt, gyakorlatilag nincs megállás, évi két-három dán film mindig emlékezteti a moziközönséget, hogy a jóléti társadalomban sem fenékig tejfel a magánélet.
Pedig a Második esélyben minden adott lenne a háborítatlan családi idillhez. Egy rendőr és felesége épp a szülői örömök első napjaiban fürdőznek gyönyörű kisfiukkal, a gyönyörű tópartra néző gyönyörű házban. Szinte természetellenes is ez a paradicsomi harmónia, és még ha nem is tudnánk, hogy Susanne Bier-filmmel van dolgunk, akkor is körmünket rágva várnánk a sors csapását.
A férfit egy randalírozó drogos párhoz hívják ki a szomszédok, ám mivel házkutatási parancsa nincs, nem tud kábítószer után kutatni. A csecsemősírásra azonban így is felfigyel, és fel is tépi a gardrób ajtaját, ahol egy párhetes kisbabát talál a saját piszkában kínlódva. Andreas minden erejével próbálja elérni, hogy a gyermekvédelmi szervezet elvegye a pártól a babát, de tekintve, hogy jogtalanul hatolt be a lakásba, a főfelügyelő megtagadja az intézkedést. Struccmódszer, mondhatnánk, de hát az ő kezét is megköti a szigorú bürokrácia. Az igazi tortúra csak ezután következik, a rendőr kisfia ugyanis váratlanul és felettébb rejtélyes módon meghal. A feleség az őrület határán vergődik, és öngyilkossággal fenyegetőzik. Az idő felgyorsul, a férfi nem tétovázhat, és tudja, hogy a narkós pár sosem viselné gondját a kisbabájuknak. Úgy dönt hát, hogy az éj leple alatt kicseréli saját halott kisfiát a sanyarú körülmények között tengődő csecsemővel.
Az alapkonfliktus első hallásra képtelenségnek tűnik, de furcsamód mintha ez lenne Bier védjegye. Állandó forgatókönyvírójával, Anders Thomas Jensennel minden filmhez egy borzasztó, néhol szinte a valószerűtlenség határát súroló élethelyzetet alakítanak ki. Jensentől egyébként is megszokhattuk már az abszurd iránti fokozott vonzódást: a Gengszterek fogadója, a Zöld hentesek és az Ádám almái egyaránt groteszk figurák képtelen történeteit meséli el. Jensen rendezéseiben persze a fekete humor a vezérfonal. Biernél pedig hol a melodráma (Hogy szeretsz?, Esküvő után), hol a thriller (Testvéred feleségét, Egy jobb világ). Drámai történetei olyan morális, etikai és nem utolsó sorban jogi kérdéseket feszegetnek, amelyekre szinte sosincs egyértelműen helyes válasz. A konfliktusok feloldhatatlansága pedig nem csupán a néző lelkét, de a gyomrát is próbára teszi. Nincs ez másképp most sem. Jóllehet, a szereplők tetteit nem feltétlenül tudjuk elfogadni, ítélkezni felettük nincs jogunk (ahogyan nekik sincs egymás felett), kiszolgáltatottságuk mégis azt provokálná belőlünk, hogy ne üljünk tétlenül, hanem cselekedjünk − ahogyan ők sem tétlenkednek végül.
A hatáshoz nagyban hozzájárul Bier realista, helyenként egyenesen naturalista rendezői stílusa. Kiváló színészvezetésének köszönhetően még a leghihetetlenebb fordulatok és tettek is hitelessé válnak, mert színészeiből olyan emberséget és esendőséget képes előcsalogatni, amelyet csak néhány kortársánál − Inárritu, Villeneuve, Haneke, Ozon − láthatunk.
Susanne Bier nem csupán a saját életművét, de a kortárs dán filmtermést is újabb nehéz, bátor darabbal gyarapította. És bár egyik művére sem jellemző a letaglózó, pesszimista zárlat, a Második esély azért éppúgy az ember bőrébe ég, mint más dán alkotók munkái: Ole Christian Madsen Prágai története, Jacob Thuesen Anklagetje, Paprika Steen Lad de små børnje, Nicolo Donato Testvérisége vagy Thomas Vinterbergtől A vadászat.
