[img id=490445 instance=1 align=left img]Láng Zsolt könyveit eddig nem ismertem, az olyan könyvcímektől pedig, amelyek a szerelem szót is tartalmazzák, mindig idegenkedtem. Pont. Ez nem jó kezdés, de hát nincs mit tenni, ha egyszer ez a helyzet. 

Azt elöljáróban mindenképp el kell mondanom, hogy a szerelem szót már a címükben is tartalmazó könyvektől eztán már nem fogok annyira idegenkedni, és ezt kizárólag Láng Zsoltnak köszönhetem, amiért örökre hálás leszek neki. 

Éjszaka van, kint ülök a verandán, egy lódarázs folyton a hátamra akar telepedni. Most épp a képernyőre szállt. Akkora, hogy a lódarázs szót pont kitakarja.

Láng Zsolt novelláskötete szép. Na bumm. Könyvtárgyként is szép (Hrapka Tiboré az érdem). Szép könyvet jó kézbe venni, és hát valljuk be, igen kevés szép könyvet látni manapság.

A Szerelemváros borítója a metafizikus pókhálójával szemet gyönyörködtető látvány. És ha már metafizikus pókháló, akkor elmondható, hogy helyben is vagyunk. A kötet novellái ugyanis arra a metafizikus pókhálóra vannak felfűzve, amelyet mindközönségesen szerelemnek neveznek.



Negyvenegy novella a szerelemről. Akkor is a szerelemről, ha épp szó sem esik a szerelemről. Mert akkor a szerelem hiányáról esik szó. A szerelem hiányáról való beszéd pedig hajlamos néha többet elárulni a szerelemről, mint a szerelemi tárgyú szövegek. A szerelem, a szerelem hiánya, vágyakozás a szerelemre, vagy épp egy megnevezhetetlen űr, ami a nemlétével van jelen.

Hálás téma, mondhatnám, mert hát ki lenne az közülünk, aki nem érintett a témában. Hálás téma, de épp annyira veszélyes terep is, mint amennyire hálás. Mert mint a mélyszegénységről, a nincstelenségről való beszéd esetében például, úgy a szerelem tárgykörében is roppant könnyű a ló túlfelére esni, és ezzel a túlfélre eséssel aztán jól el is barmolni az egészet Az előbbi tárgykör kimagasló „abszolválására” a közelmúltból Borbély Szilárd Nincstelenekje lehet jó példa, az utóbbira, azaz a szerelemről való kimagasló beszédre pedig Láng Zsolt kötete.

Amely kötet számos felejthetetlen írással ajándékozza meg az olvasót. Láng élvezetesen, gördülékenyen ír, üdítően jó olvasni a szövegeit. Nem is tudom, hol voltam én eddig. Hogyhogy nem olvastam eddig Láng Zsoltot. Nem tudom, mindkettejük erdélyisége teszi-e, de Lángot olvasván olykor Bodor Ádám jutott eszembe. De semmiképp sem úgy, mintha Láng bármiféle módon is utánozni akarná az ősz mestert. Inkább a közös tapasztalatok, Erdély unikális atmoszférája a kapocs szövegeik mélyrétegében.

Számos felejthetetlen novella, írtam fennebb, és tényleg ez a helyzet. Ott van például a Harangzúgás özvegyasszonya, aki férje halála után átveszi a harangozást a templomban, de miután a lelkész motort szereltet a harangba, munkája okafogyottá válik. Ő mégis odaáll a harang alá, közvetlenül alá, szinte beléje, mert „nincs egyedül, úgy érezte, a harang alatt”. 

Vagy a Mahler kalapácsa, amelyben Leonard Bernstein lesz szerelmes, és ráébred, hogy „nem a halál szívja el az energiákat, hanem a költészet nélküli élet”. És a kedvencem, az Erdei forrás, ami véleményem szerint az utóbbi idők egyik legszebb magyar nyelven íródott novellája. A bánatába lassan belehaló férfi egyedül egy erdei házban, egy őz még, egy pók és egy légy. Igazi klasszikus darab, megrendítő erővel, és ilyen mondatokkal: „A kályha előtt hasogatta fel a rönköket, s a fahasogatás meg a tűzgyújtás egy időre kivonta mélabújából, bár azt senki meg nem mondhatja, miféle jelenetek játszódtak le benne.”

Láng Zsolt könyve remekbe szabott novelláskötet, számomra olyannyira az, hogy egyes szövegei tartós hatásának köszönhetően magam is előástam egy régebbi, úgymond szerelmi tárgyú dolgozatomat, belenyúltam itt-ott, és most, kizárólag a szerző iránti tiszteletem jeléül, közre is adom.

Kilenc töredék a Szerelemvárosra

„…nem a halál szívja el az energiákat, hanem a költészet nélküli élet.” (Láng Zsolt)

Szeretettel Láng Zsoltnak, és köszönettel a Harangzúgás, a Vágy, a Mahler kalapácsa és az Erdei forrás című novelláiért.

Ültem a Balaton partján azon az októberi délutánon, és éreztem, ahogy a föld megnyílik alattam, és éreztem, ahogy az ég megnyílik fölöttem, egyszerre a föld és az ég, egyetlen mozdulattal felhasítva a tér körülöttem, és ebben a tér és idő nélküli nyíltságban csak a víz fölött röpködő fecskék látványa volt az, ami emlékeztetett arra, hogy még élek, hogy ez még nem a halál.

*

Megérkezett a hidegfront, robogtak át a felhők a tó fölött, a nyárfasor levelek tízezreit rázta le magáról az ismétlődő szélrohamokban, aranyló levelek felhői kavarogtak a szürkés zöld hullámok fölött, remegtem, mást nem tudtam, csak remegni, hiába húztam magamra a szélálló dzsekit és alá a vastag, kötött pulóvert, hiába, mert a remegés ettől nem hagyott alább, hogy is múlhatott volna el, amikor remegett minden, ami vagyok és voltam és leszek.

*

Egyszerre volt a halálos félelem és az addig ismeretlen könnyűség, mintha minden, ami addig a délutánig lassan ölő méregként szivárgott szét bennem, most felrobbant volna, ott keringett körülöttem, mint a pernye, és vitte a Bakony felől fújó szél az egész mocskot, felkapta, megkavarta, szétszórta a semmibe.

*

Hol voltam eddig, ki volt az, aki a halottak életét élte, a halottakét, akik körülvették egész életében, és azt hazudták egész életükkel, hogy csak így, csak erre, és csak eddig tart az egész, és akik - bár néhányan közülük szerették talán – mégis csak halottak voltak egészen, halottan születtek és haláluk egy halott halála lesz.

*

Mintha valaki áthevítené a testem a puszta tekintetével, minél tovább néz, annál elviselhetetlenebb forróság önt el, mintha ki akarna égetni egészen, mint egy nyers cserépedényt a kemencében, hogy végre legyek készen, szilárduljon meg a forma, az ívek nyerjék el végső arányaikat, puszta tekintet, amely egyszerre mindenhonnan ér, a felhők között megnyíló résekből, a tó csillogásából, a föld milliárd pórusából, és annak a lánynak a szemeiből, aki mellettem ül ezen az októberi délutánon a Balaton partján, ül mellettem és nem szól, nem mond semmit egyáltalán, csak azt nézi bennem, amit még soha senki nem látott.

*

Tényleg mintha egy angyal elmondhatatlanul finom érintését érezném a vállamon, de mintha nem is a vállamat, hanem a vállamon keresztül azt érintené meg bennem, aki az idők kezdete óta elhagyatva és megdermedve várta ezt az érintést, ezt az emberformára vágott bazalttömböt az áttetsző ujjbegyek most végigsimítják, és az ujjbegyek nyomán fény fakad fel, a sebekből fény ömlik ki a kőre.

*

Nem a test, nem a teste, miközben a teste által, csak a testén keresztül láttam át, a teste volt az ajtó, a testén át vezetett az út, bele a testbe és aztán át a testen, a legmélyebb sötétségig egészen, a nedvek és a zsigerek, a csontok és a hús, egészen le, és onnan aztán fel, felfelé, és csak így, és csak rajta keresztül, a test mögé, az angyalig.

*

Abban a házban voltam csak otthon egész életemben, abban az idegen faházban az idegen bútoraival és az idegen illatával, az idegen arcokkal a polcra kitett fényképeken, az idegenség mindent átható jelenléte kellett a soha nem érzett otthonosság megtapasztalásához, és ami mégse volt igazi otthon, mert csak a tested volt az otthon, a saját testem idegenségén át a testedbe hazatérni, mintha lehetne hazatérni, és mintha lehetne haza itt, ahol nem lehet.

*

A diófa lombja egyetlen éjszaka alatt hullott le, egyetlen éjszaka alatt lemeztelenedett, reggelre szabályos kör alakban lepte be a még mindig zöld gyepet, belegázoltam ebbe a körbe, lefeküdtem a diólevél szőnyegre, a diólevelek illata elkeveredett a bőrömön még mindig ott párálló illatoddal, nem tudtam semmit, nem tudtam sem gondolkodni, sem képzelődni, az égadta világon semmit az ég adta világban.