Döglött lóba ugyanúgy nem illik belerúgni, mint feldolgozásra váró tehénbe, márpedig Richard Linklater tehene rég lerágott csont, mind szó szerinti, mind átvitt éttermében. Azokon a mexikóiakon sem ma kezdtük a csámcsogást, akik erőltetett csempészmenetben, fizetett rabszolgatartóik kíséretében kelnek át a határzónán, hogy az amerikai létminimumért egy gyorsétteremben robotoljanak. Szerencsétlen eset, hogy Linklater, akinek több filmje is megérte volna a moziforgalmazást, épp ezzel a becsületes, ám lejárt szavatosságú munkájával kerül újra a hazai közönség elé; egy tényfeltáró mozival, melynek feltárandó tényei csak azok számára nem ismertek, akik átaludták a huszadik századot. A nagy felfedezés, tudniillik hogy szar van a hamburgerben (egy fiktív, de jól tudjuk, kire-mire hasonlító gyorsétteremlánc belügyeiben kotorászunk), olyan közlés, amely akkor sem vágná haza a nagyérdeműt, ha ugyanez éppenséggel frissen vásárolt menüjének csomagolásán, az összetevők rubrikában kerülne a szeme elé. Így, hogy már a film legelején tudjuk, ki a gyilkos, jobb híján a tömegből kiemelt arcok okozhatnának kellemesebb megrendüléseket. Mint minden és mindenki ebben a filmben, mely stílusában a Trafficre, témájában John Sayles Kormányzóválasztására emlékeztet, a színészek is becsülettel helytállnak. A mexikói nagyon kizsákmányolt, Bruce Willis nagyon tahó, Greg Kinnear nagyon csalódott, és így tovább, egészen a Linklater minden filmjében beköszönő, ezúttal alkalomhoz illő zsíros tincseivel tüntető Ethan Hawke-ig.
