[img id=504111 instance=1 align=left img]Életemben egyszer jártam Velencében, húsz éves koromban, és az a velencei út minden volt, csak nem egy Velencére kiéhezett ifjú kéjutazása. Életemben egyszer sem jártam Belgrádban, illetve egyszer igen, tíz éves koromban, útban a Fekete-tenger felé, egy piros Moszkvics hátsó ülésén, félálomban. Emlékszem egy nagyjából húsz emeletes épületre, ami akkor nekem felhőkarcolónak tűnt, és ennek az épületnek a tetején egy hatalmas órára. 

Sokáig, ha találkoztam valahol Belgrád nevével, ez az óra jutott eszembe róla. Tulajdonképpen ma is ez az első, ami eszembe jut, ha meghallom, hogy Belgrád. Belgrád nekem egy hatalmas óra valami förmedvény torony tetején, félálomban, miközben Dave Brubecktől a Take Five szól a Moszkvicsban található egyetlen műsoros kazettán. 

Gyerekkorom egy jó része Dave Brubeck hallgatásával telt, ugyanis a Moszkvicsban (még a rendszámára is emlékszem, PU 30-07, beceneve Szergej volt, szerettem) egyetlen kazetta volt csak, valami besztof Dave Brubecktől. Rettenetesen untam, minden hangot kívülről ismertem már, a bőgőfutamokat álmomból felverve el tudtam volna dúdolni. Ma már azt hiszem, a lehető legjobb dolog volt, hogy szinte csak ezt a zenét hallottam úgy hat és tíz éves korom között.

Velencében egy osztálynyi mozgássérült gyerekkel jártam, rettenetes hőségben. Ottlétünk jó része annak jegyében telt, hogy megpróbáltunk mozgássérültek számára is igénybe vehető vécét találni. Ami végül is nem sikerült, így nem maradt más, mint hogy a Piazza San Marco mellett, egy szűk sikátorban kellett megpisiltetnem néhány végsőkig elcsigázott mozgássérült gyereket. Aztán még az, hogy mit csináljon az ember két színültig telt „kacsával” (remélem, tudja az Olvasó, mi az) a kezében, miközben pár méterre tőle egy egész hadosztálynyi japán turista masírozik el, a gyerekek szomjasak, és egyszerűen nincs hová kiönteni a kacsák tartalmát. De erről legyen elég ennyi.  

Számomra ez volt az elsődleges kontextusba helyezése a Kert Velencében című regénynek, elhelyezni ezt a két várost a belső térképemen, „magasan fejlett topográfiai tudatom” (Sebald szép kifejezése) segítségével. Belgrád, 80-as évek, Belgrád, 90-es évek, Belgrád, 2000-es évek eleje, és Velence, valamikor a 90-es években. Bevallom, elég keveset tudtam eddig (és még mennyi másról tudok úgyszintén ennyire keveset…) Szerbia utóbbi nagyjából három évtizedének történelméről. Leszámítva persze a háborút, amely rettenetes háború ennek a regénynek minden sorát áthatja. A regényben ugyan konkrétan nem sok szó esik Szerbia közelmúltjának történelméről, az egész atmoszférája, a városnak és lakóinak érzékletes leírása mégis sok mindent elárul róla.

Adva van egy művészettörténész-elbeszélő, aki szemtanúja és aktív résztvevője Belgrád underground művészeti életének, koncertekre, kiállításokra, tüntetésekre jár, és persze ismer mindenkit, aki „számít”. Szeme előtt bontakozik ki egy – később kultikus státuszba kerülő – zenekar, a Zenith F. C. karrierje, majd persze a szeme láttára is süllyed el a különféle emberi gyarlóságok olyannyira ismerős dágványában. Ez a zenekar, pontosabban néhány tagjának későbbi sorsa adja ennek a regénynek az ívét. Még pontosabban egy szerelem, az elbeszélő és a zenekar énekesnőjének szerelme áll a regény centrumában.

Megpróbáltam elképzelni, milyen zenét játszhatott a fiktív Zenith F.C. Némi fogódzót adhat ehhez, hogy egy ideig úgy tűnt, a zenekar első albumának az a Holger Czukay lesz a producere, aki a legendás – és valóban létező – német Can zenekar tagja volt. A Can a 60-as és 70-es évek egyik úttörő zenekara volt, sok későbbi együttesnek taposták ki az ösvényt azzal, hogy zenéjükbe különféle egzotikus hangszereket, illetve jókora adag elektronikát kevertek, megágyazva ezzel az ambientnek és mindenféle pszichedelikus zenéknek. Tessék például meghallgatni ezt a számukat, és máris képben lehet mindenki, nagyjából miről volt szó.

Tehát Lina (valójában Marcelina, aki a regény jelenidejében már halott) és az elbeszélő szerelme, megspékelve egy rendhagyó fordulattal, amely fordulatnak végzetes következményei lesznek a zenekar egy másik tagjára nézve, aki nem mellesleg szintén az elbeszélő gyerekkori barátja. Mihajlo (vagyis művésznevén El Lisicki) ugyanis szintén szerelmes volt Linába, de egyszer csak megtudta, hogy a lány valójában a nővére, aki csélcsap apjának valamelyik futó viszonyából született. És mindezt a saját édesanyja is tudta, de sosem mondta el a fiának, aki aztán… De ez maradjon titok. 

[img id=511809 instance=1 align=left img]Szóval Lina az, aki felé itt minden gravitál, mert Lina olyan nő lehetett, akit minden huszonéves művészpalánta vagy hipsztergyerek elképzel magának. Lehengerlő intellektus delejező nőiséggel párosulva, plusz még az, hogy egy kultuszzenekarban énekel. Kell-e több. Hát persze, hogy nem kell. Lina az a nő, akivel ha ilyesmire fogékony férfiember találkozik, egy életre sebet kap. Mert az olyan nők, mint Lina, egyszer csak eltűnnek, szó nélkül felszívódnak, azok a férfiak pedig, akik addig a bűvkörébe kerültek, apatikusan kóvályognak tovább a világban, és számukra minden már csak pótszer és pótcselekvés lehet ezután. 

Természetesen elbeszélőnk is így jár, erősen megégeti magát Linával, akiről csak annyit tud meg később, hogy az Egyesült Államokban él, trendi művészettörténész és kurátor lett belőle. Egyáltalán, egy idő után szinte mindenki elhagyja a várost. A közelgő háború baljós előszelei menekülésre késztetnek sokakat, irány a Nyugat, míg nem késő. A nyüzsgő színtér elnéptelenedik, van, aki belehal, és van, akiből szerzetes lesz a legendás arcok közül. A regénynek ez a rétege sokaknak lehet ismerős, nagyjából így történt ez nálunk is az elmúlt évtizedekben, úgy, hogy még csak háború sem volt. Mi lett volna itt, ha még egy háború is kitör… 

Elbeszélőnk közben ledoktorál, különféle érdekfeszítő témákból szakdolgozik (automaták Bizáncban, illetve Krisztus misztikus kendőjének fordulatos története), de tulajdonképpen nem találja a helyét. Hogyan is találhatná, amikor körülötte minden felbomlóban vagy már fel is bomlott, és közveszélyes, minden hájjal megkent pszichopaták mossák a jónép agyát nap mint nap a tévén, a rádión, a napilapokon keresztül. Szerbia napja aztán végre felkel… A többit tudjuk.

A sors (vagy a fátum) hősünket végül a Velencei Biennáléra vezérli, ahol ismét találkozik Linával, aki persze bennfentes kurátori minőségében van jelen a nevezetes pofaviziten. Részt vesznek egy titokzatos angol képzőművész „pszichikus installációján”, ahol a résztvevők legtitkosabb félelmei elevenednek meg, a szeánsz helyszíne persze porig ég, aztán marad egy éjszakájuk még az Adria ékkövében, amely éjszaka mindkettejük számára elhozza a katarzist.

Élvezetes, jól megírt regény a Kert Velencében, remek esszébetétekkel a szerb néplélekről vagy épp a bizánci művészetről, nem utolsó sorban pedig tanulságos látlelete egy olyan, népirtásba torkolló folyamatnak, amely – ne felejtsük el – egy velünk szomszédos országban következett be, nem is oly régen. Sokféle olvasata lehet ennek a könyvnek, megkapja benne a magáét (persze ízléssel, okosan) a nyugati, sznob művészvilág, de az otthoniakkal sem kíméletesebb a szerző, mindezt mégis – hogy is mondjam – szeretettel teszi, főleg, ha Belgrádról és a szerb kultúráról van szó. Prodanović a szó legnemesebb értelmében patrióta, de ugyanakkor kozmopolita is. Na, ez az a párosítás, ami Magyarországon hovatovább elképzelhetetlen. Nézőpontja rendkívül szimpatikus a számomra, ugyanis kellő kritikával illet mindent és mindenkit (saját magát is beleértve persze), nincs elájulva sem a Nyugat balkáni jelenlétének mesterkélt és érdekvezérelt jelenségétől, sem a szerb nacionalizmus féktelen őrületétől.

Könyvét olvasva sokszor eszembe jutott egy a srebrenicai mészárlást megörökítő dokumentumfilm, amelynek egyik jelenetében látható az a beszélgetés, ami Ratko Mladic, a Szerb Köztársasági Hadsereg tábornoka és a holland békefenntartók parancsnoka, Thomas Karremans között folyt le. Ülnek egymással szemközt egy szobában, az asztalon pálinkásüveg, Mladic buzgón töltöget a hollandnak, közben mosolyog, és többször biztosítja a parancsnokot arról, hogy itt a haja szála nem fog meggörbülni senkinek, ő megígéri. A holland parancsnok falfehér, csorog az izzadság a homlokán, nem nagyon szólal meg. Látszik rajta, hogy halálosan fél. Ami „szakmailag” nyilván kifogásolható, de emberileg mélységesen érthető. A többit tudjuk.

Ez a „többit tudjuk” az, ami talán nem következik be, ha a közelmúlt szerb politikusai csak egy kicsit is komolyan vették volna mindazt, amiről Mileta Prodanović beszél. De mivel a politikusok a mi tájainkon nem olvasnak, ez a lehetőség eleve kizárható. Maradnak tehát a mezei olvasók, akikből minél többet kívánok ennek a kiválóan megírt és lebilincselő könyvnek.

A kötet utószavát Radics Viktória jegyzi, amely utószó igazából egy remek esszé, és amellett, hogy Prodanovic pályaképét árnyalja, fogódzókat ad a közelmúlt szerb történéseinek megértéséhez is. A regény mottója pedig, ami elég sokat elmond a Kert Velencében írójának világlátásáról, ezen írás címét képezi.