"S mivel forradalmár
Minden városba kell
Nekem meg ez a város
Nagyon megfelel
Az autók elé
Az útra vetem magam
Az egyetlen forradalmár
Vagyok a városban"
(Kispál és a borz: Naphoz holddal - részlet)


Schilling Árpád, rendező

- Végül is a tiétek marad ez a játszóhely (Thália Régi Stúdió) jövőre?

- Sajnos, sohasem volt a miénk, elsődleges használati jogunk volt rá, és most május végén lejárt a szerződésünk. Jövőre mindhárom előadásunkat játszhatjuk, de korlátozott számban és korlátozott feltételek között. Minden díszletet, jelmezt, sőt a képeket is az előcsarnokból el kell vinnünk, és nem tarthatunk új bemutatót. Ott tartunk, mint másfél évvel ezelőtt, amikor elszakadtunk a Bárkától.

- Kihevertétek már a Bárka igazgatói helyéért folyó pályázat "vereségét"?

- Természetesen. Tudtam, hogy nem fogjuk megkapni, mert az önkormányzati képviselőkkel Csányi János az addigi eredményei okán múlhatatlannak tűnő, jó viszonyban van, de arra számítottam, hogy a Szabó István vezette szakmai kuratórium véleményével legalább elgondolkodtatja a testületet. Azonban a kuratórium szakmaiatlansága és immorális hozzáállása meglepett. Már többször bebizonyosodott, nem nagyon lehet számítani senkire.

- Mióta dolgoztok együtt a mostani színészekkel?

- Van, akivel a Főiskolán találkoztam, van, akivel a Katonában, és többükkel már előtte az Arvisura Színházban ismerkedtem meg.

- Az Arvisurában kezdtél?

- Az első komolyabbnak mondható színházi tapasztalat Kaposi László gödöllői Kerekasztal Társulása volt, ami ma már inkább drámapedagógiai színházi előadásokkal foglalkozik. '92 környékén ismerkedtem meg az Arvisurával, ami akkor még pörgött, de lassan rájöttem, nekem nem ez az utam. Először egy diákszíházi előadást rendeztem a Marczibányi Téri Művelődési Központban, '95-ben pedig már Krétakör Színház néven nevezett alkalmi társulattal a Nagy játékot. Ebben az évben vettek fel a főiskolára - és mivel Székely Gábor megengedte -, attól fogva párhuzamosan csináltam mindkettőt. '98-tól 2000-ig a Katonában is dolgoztam, három előadást rendeztem, a harmadik (Bernarda Alba háza) egyben a diplomamunkám is volt. Azóta csak a Krétakörben dolgozom.

- Nem akartál a Katonában maradni?

- Nem. Soha nem gondoltam arra, hogy egy színházhoz szerződjek. Ott van egy kialakult rend, műsorpolitika, szellemiség, rengeteg ember, akiket nem is ismerek. Túl gőgös, vagy ha úgy tetszik, túl céltudatos vagyok ahhoz, hogy elfogadjam: egy évben egyszer van rám szükség, a színház életébe pedig semmi beleszólásom nincsen. Ennél nekem sokkal fontosabb a színház. Nem akarok megélhetési rendező lenni.

- A kőszínházi rendezők megélhetési rendezők?

- Bizonyára vannak olyanok is. Az igazi, eltökélt művész kevés. A legtöbben biztosra mennek, nincs kísérletezés, műhelymunka. Nekem viszont a színház a világ megfejtésének egyetlen módja, ezért is fontos a műhelyszerű működés. Fontos közösségben dolgozni, fontos egymást elfogadni hosszútávon, és fontos, hogy mindezek ellenére mindenki maradjon individuum.

- A többieket nem aggasztja a létezésetek bizonytalansága?

- De, nagyon aggasztja, viszont mégiscsak ez életük értelme. Ráadásul sikeresek is. A közönség és a szakma megítélés szempontjából nem vagyunk marginális helyzetben, és ez sok erőt ad. A bizonytalanság hosszú távon elviselhetetlen, kérdés meddig bírjuk, bírják azok, akiknek családjuk van, és más, nyugodtabb helyzetben is dolgozhatnának. Szerencsére, amíg a színészek játszanak, addig kevésbé érzékelik a visszalépést. Ami méltánytalanság a kultúrpolitikusok részéről ér minket, leginkább nekem fáj, mert személyes kudarcnak érzem. Különböző színházakban dolgozhattunk, de ez csakis a helyi igazgatóval való kommunikáció következménye volt. A büdzsé egy része pályázati pénz, ami mindig változik, előre kiszámítható támogatásunk nincs. Amiből valójában létezünk, az külföldi pénz. Nem tudom, melyik lesz az a politikus, ki lesz az az ember, akinek leesik végre, hogy a kultúra lehet olyan létfontosságú, mint az egészségügy. Párizsban ősszel szerepeltünk a Magyar Szezonban, nyáron Milánóban és Cividale-ban tesszük ugyanezt, jövőre Londonban fogjuk képviselni a magyar kultúrát. Erre nem szabadna azt reagálni, hogy ezek a gyerekek elég ügyesek, majd megoldják egyedül a problémáikat. Ostobaság azt hinni, hogy ez úgysem üt vissza.
A legfontosabb napilapok kérdezgetnek engem a hazai viszonyokról. Mit mondjak nekik az igazságon kívül? Az állandó panaszkodás, meg vádaskodás már nem szórakoztat, mint eleinte. Már unom elmondani újra és újra: a helyzet megalázó, érthetetlen és tarthatatlan.
És mikor egy kultúrpolitikus azt mondja nekem: volt már, hogy megszűnt egy színház, akkor a mélységes cinizmusa már fel se háborít, egyszerűen csak elszomorodom tőle. Közülük eggyel sem sikerült még úgy beszélgetnem, hogy komolyan vett volna. Én beszéltem, ők olyasfajta kijelentéseket tettek, hogy majd meglátjuk, mit tehetünk, aztán elbúcsúztunk. Soha nem kérdezték meg, hogy mit csinálunk, mik a terveink. És nemcsak rólunk van szó. Nem tudom, hogy mozdítanak-e valamit is előre ezek az emberek. Még az sem tiszta, hogy kell-e a színház egyáltalán, vagy pontosabban milyen kell? Van-e ízlésünk, vagy csak volt? Nekünk most fontos, hogy történjen valami, amíg még van bennünk tehetség színházat csinálni. Annál tragikomikusabbat nem tudok elképzelni, mint hogy húsz év múlva - ha itt vagyok, ha élek - azt mondják: Tessék, itt van a hely, amit akartál. Én meg majd nézek: Most, öreg?

- A te ízlésed hogyan alakul?

- Fogalmam sincs. Folyamatosan benyomások érnek, én meg reagálok rájuk. Proli családból származom, ami egyszerre előny és hátrány. Hátrány, mert otthonról nem hozok semmit, nincs múltam. Minden, ami történik velem, azonnal beépül a munkámba. Emiatt időnként olyan dolgokra csodálkozom rá, ami másnak természetes, mert ismeri, mert olvasott róla, mert mesélték neki. Ezért jó, hogy körbevesznek olyan emberek, akik műveltebbek, tapasztaltabbak, mint én. De ez az érintetlenség időnként az egyetlen helyes és egyben eredeti megoldást eredményezi. Az én ízlésem alapvetően nézői. Fontos, hogy lássák és értsék az
alkotást. Én nem tudok utalni, csak kitalálni tudok. Ezért is lett néhány előadásunk a szokásostól eltérő, szélsőséges. És ez az eredetiség érdekli a nézőket. Az egyetlen igazi tapasztalatom, hogy mire valamit összerendezek magamban, a következő pillanatban bebizonyosodik az ellenkezője. Ez egyfajta zavarodottság, ami kifelé érdekes, de befelé gyakran elviselhetetlen.

- Egyáltalán miért kezdett el érdekelni a színház?

- Szokványos történet. Egyedüli gyerek vagyok igen méretes egóval, fontos volt, hogy mindenki rám figyeljen. Se a sportban, se a csajozásban nem voltam túl sikeres, csak a hülyéskedésben. Ezért kezdtem foglalkozni a színészettel. De ebben sem voltam kiugró. Gondoltam, hogy ez csakis mások miatt lehet, hogy rosszak a rendezők, és majd én bebizonyítom, ha én rendezem magam, akkor jó lesz, és kiderül, hogy nagy színész vagyok. Csináltunk is egy haverommal egy előadást így. Botrányosan rossz volt. De nem adtam fel. Bár folyamatosan mindennel és mindenkivel ellenkezem - lételemem - sokat tanultam azoktól, akik mellett lehettem.

- Sok szakmai elismerést is kaptatok közben, díjakat, szép szavakat.

- Köszönjük azoknak, akiket illet. De egy díj az elismerés mellett egyben kirekesztés is, mert sokszor azokról szól, akik nem kapták meg. Van olyan is, mikor egy év múlva olyasvalaki kapja, akitől az enyém elveszíti az értékét. Sokat segít persze az elismerés, a figyelem, erőt ad a mindennapi küzdelemhez. Ha viszont úgy nézem, hogy ettől nem kapunk több pénzt egy pályázaton sem, hogy nem kapunk színházat, úgy nem sokat érnek ezek a díjak, szakmai elismerések. Nemrég találkoztam Szász Jánossal, 6 éve nem forgathatott filmet, pedig elég sok szakmai elismerést kapott már.

- A Leonce és Lénában játszik Rába Roland, aki eddig Katonás volt.

- Őt még Zalaszentgróton ismertem meg, aztán a Főiskolán is dolgoztunk, majd a Katonában is. Bírtuk egymást. Hívtam többször, most magától jött.

- Szoktál színházba járni?

- Nagyon ritkán, és bevallom, amit mások is be szoktak, hogy sokszor hihetetlenül untat. Mikor emberek ülnek egy asztalnál és beszélgetnek, akkor azt érzem, hogy ez nem színház, mert apám, anyám is ezt csinálja vasárnap ebéd után. A színház az egyik legsérülékenyebb művészeti ág, mert emberek teljesen kiadják magukat, vagy legalább is azt hiszik, és végül az egész olyan, mint egy pszichodráma csoport kínos, érdektelen fontoskodása. Én a csodát szeretem a színházban, nem a valóságot. Amikor az élet igazsága leplezetlenül bújik a művészet köntöse mögé.

- Mi lesz a következő előadásotok?

- Hazám, hazám címmel az elmúlt 13 év Magyarországáról fog szólni. Alapvetően a Tasival (Tasnádi István) állítjuk össze, de több más író is megtisztel írásaival: Bacher Iván, Eörsi István, Forgách András, Kárpáti Péter, Parti Nagy Lajos.



Rába Roland, színész

- A Leonce és Léna volt az első zenés darab, amiben játszottál?

- Énekeltem már, de kimondottan zenésben még nem játszottam, kivéve a Liliomfit, évekkel ezelőtt Tatabányán. Jó lenne valami igaziban játszani: operettben, zenés bohózatban. Most Kapolcsra készülünk páran egy zenés dologgal, ami független a Krétakörtől. Azt rendezem. Sokszor a rendező csak összegyűjti az ötleteket, aztán kiírják, hogy ő rendezte. Na, most ezt én is kipróbálom. Ha sikerül, majd úgy néz ki, mintha ügyes lennék, ha pedig bukunk, akkor a társulaté a sár.

- Tanultál énekelni?

- A főiskolán.

- Azóta?

- Nem képzem a hangom.

- Milyen zenéket szeretsz hallgatni?

- A popzenéket. A slágereket. Az MTV-ben látható zenék a kedvenceim: Janet Jackson, Blue, Madonna, ilyesmi. De szeretem a funky-t, a house-t, szóval amire lehet táncolni. Élvezetes, nincs mögötte gondolat, amin törni kéne a fejet.

- És miért jó színpadon énekelni?

- Hozzátartozik, ha már egyszer mutogatom magam. Lévén szeretek táncolni, énekelni? meg, hát tudok is. Bár nem vagyok egy tenor, de bariton, az igen. Így, hogy megvannak a képességeim, és szeretem is, jó lenne használni: valakivel énekelni, táncolni egy jót.

- Tehát mész a Krétakörbe.

- Igen, elmentek onnan ketten, és sok minden változott az idők során. Engem hívott Schilling Árpád két évvel ezelőtt is, amikor még nem mentem, de most megyek.

- Miért pont most?

- Most vagyok túl egy nagy szerelmen, három évig voltunk együtt, úgy nézett ki, hogy össze is házasodunk, de ez a döntésem alapvetően ellenkezett az ő kívánságával, ezért is volt nehéz meghozni. Nagyon sokat kivett belőlem. Azóta egyedül vagyok, és most a munkámra fogok koncentrálni. Bizonyos szempontból ez újszerű helyzet, mert a főiskolán is elég viharos kapcsolataim voltak, de erről nem szeretnék többet mondani.

- Beszéljünk a Tartuffe-ről.

- Igen, ez volt az első nagy szerepem. Jó volt próbálni, játszani inkább a vége felé szerettem, mert akkorra lettem jó. Az elején görcsös voltam, ezért haragudtam is magamra. Akkor döntöttem el egyébként, hogy lépek valamit, mert egy szereppel tudni kell mit kezdeni, egy helyzettel tudni kell élni. Ez egy fantasztikus darab, ráadásul egy kiváló rendező rendezte, remek partnerekkel játszhattam. Azt hittem, hogy reveláció lesz. De nem volt az igazi. Kivittük Párizsba, ahol sokat próbáltuk, aztán Varsóba. Ott lett egy fordulat, utána egész jó volt.

- Ennyire látod magad?

- Nagyon szkeptikus vagyok magammal, és ez el tud hatalmasodni, ami nem tesz jót az önbizalomnak. Annyi színész van, aki bejön, és még el se mond egy jó mondatot, még el se énekel jól egy dal, de már mindenki rá figyel. A tehetség mégis megfoghatatlan. El kell gondolkozni, hogy érdemes-e úgy csinálni, hogy ügyes vagy, jól megtanultad ezt a szakmát, de mégsem tudsz jelentős dologgal előállni. Mindig azt gondolom, hogy egy vagyok a sokból. Persze, nem arról van szó, hogy jobbnak kell lennem másnál, mert az a futásban van, a színészetben nincs ilyen. Itt az embernek magához képest kell jónak lenni. Ezért is megyek el a Krétakörbe, bízva, hogy többet foglalkozom majd ezzel.

- Többször játszottál már Schillingnél. Máshogy dolgozik, mint az általad ismert rendezők?

- Nem ismerek sok rendezőt, de abban nem más, mint Zsámbéki Gábor vagy Zsótér Sándor, hogy elképesztően figyel. Néz, és amit csinálok, rettentő komolyan veszi, ami nagyon jó. Sokszor én nem veszem annyira komolyan. Intenzív, ötletes, szereti az improvizálást, és szerencsére ráérez, hogy az tényleg jó-e. Ami megnyugtató, mert lehet próbálkozni úgy, hogy hülyeségek nem kerülnek a darabba. Most alakul ő is, ezért szintén érdekes vele dolgozni. Neki nagyon fontos a színház, mintha nem is lenne magánélete, és ez biztonságot ad. Elmehetett volna ezer helyre rendezni, de neki fontosabb, amit ezzel a társulattal csinál. Hogy ez meddig sikerülhet, az más kérdés.

- A Katonát a legjobb színházak közt tartják számon, már oda kerülni sikert jelent.

- A siker, úgy gondolom, pénzt jelent. Kocsit, lakást, utazást, ami nekem nincs.

- Hát most az anyagi sikerek irányába mész.

- A döntésemet, hogy a Krétakörhöz szerződöm, nem a pénz motiválja. Abban a társulatban sokan dolgoznak azon, hogy a működés minimális feltételeit megteremtsék, mégis nagyon bizonytalan helyzetben vannak. Elszomorító, hogy a fiatal, kivételes tehetségként elismert rendező és társulata, amely hét éve működik jelentős hazai és külföldi, közönség és szakmai sikereket elérve, ma Magyarországon nem kap lehetőséget. Köztük a helyem.