Mindig is sütöttek bélyeget a történelemben az ember éppen illetékes testrészére megkülönböztetésül: ő nem olyan, mint mi. Most a nagy L betű megy, az angol Loser, vagyis vesztes szóból.
A mai modern nyugati társadalom versenyhelyzetek sokaságára épül, de ezt sulykolja belénk a média is, amibe ezt sulykolja a gazdaság, amibe... Ha nem ezt vagy azt csinálod, használod, veszed és eladod, akkor lemaradsz. Tehát lúzer vagy, és ez gyakorlatilag ma a Pokol. Mindenki hallja, sőt mondja, de mindig a másikra, hogy az mekkora lúzer, meg ez mekkora lúzerség, de reggelente sohase mondjuk a fürdőszobatükörből visszanéző arcnak, hogy te komám, te egy valódi nagy lúzer vagy... Persze, senki se szeret a vesztes oldalon tanyázni, inkább győzni, de legalábbis a győztesek diadalának fényében sütkérezni. Könnyedén elfelejtjük azt a tényt, hogy a látszattal ellentétben mindig a győztesek vannak kevesebben. Versenyenként csupán egyetlen győztes lehet, mindenki más bizony csak vesztes. Az ördögi a dologban az, hogy mégis úgy tűnik, csak az a kis szemüveges, szeplős, dagi kis mitugrász szerencsétlenség az egyetlen lúzer a Földön, aki ott van mindenki ismeretségi körében...
Nos, eme társadalmi igazságtalanság enyhítésére tesz határozott lépéseket a neves amerikai komikus-színész, Adam Sandler produkálta Lúzer SC című film, amelynek főszereplői bizony kizárólag lúzerek. Ismerhetjük Sandler humorát, amely mi tagadás, intellektuális körökben könnyen kiveri a biztosítékot erőteljes testhangjaival, testnedváradataival, ám filmjeinek végkicsengése mindig humanista, ezt nem lehet elvitatni tőle. Nos, itt az elején leszögezem, e filmjében is ugyanezt élvezhetik azok, akiket nem zavar a másfél órányi hallható bélgáz.
Sandlert persze ne várjuk feltűnni e produkcióban, de megszokhattuk már, Hollywoodban az első ember mindig a producer. Papíron a Lúzer SC Dennis Dugan filmje, aki színészként kezdte a pályáját a múlt század hetvenes éveiben, azonban rövidesen rendező lett. Rendezett Columbo-epizódtól különböző vígjátékokig mindent, szinte az összes élő komikussal a főszerepben. Nem csoda hát, a Lúzer SC egy profi vígjáték-rendező precíz műve, amely ugyan bőven adagolt (test)hangos humorral operál, de ha ezen túltesszük magunkat, összességében szórakoztató élményben lehet részünk.
A film megemésztéséhez kell továbbá némi baseballos játékismeret, legalább alapszinten (mi a hazafutás, ki dob, kinek, és ilyenkor kinek kell futni és hova...stb.), hiszen a mű cselekménye tulajdonképpen az első számú amerikai nemzeti sport körül, és okán zajlik. A kiindulópont, hogy pár kis lúzer azon a pályán akart bézbólozni, ami a nagy és menő fiúk pályája. Ismerhetjük mi is e szituációt, már ha valamikor óhajtottunk lakótelepi dühöngőkben focizni. Ne adj'isten, tollasozni... Ha üres volt a pálya nem volt gond, de akkor úgyis jöttek a nagyfiúk. A vége mindig maximális gyalázat és lógó orrú elkullogás. A Lúzer SC azonban romantikusan továbbgondolja e szánalmas szituációt, és némi csoda(számba menő) dramaturgiai segédlettel visszavágásra és diadalra vezeti a Veszteseket, szemükbe és szemünkbe könny szökik, van hát igazság a Földön, mindenki összeölelkezik, Happy End. Az efféle mozi ezért van, és ezért szeretjük.
A filmtörténelemben szinte minden gigász a vesztes, a lúzer, a kisember megformálásával lett az, ami. Sokkal több gyengeségével, törékenységével tüntető alakra emlékszünk, mint erőtől duzzadó hősre, de legalábbis az utóbbiakat rendszeresen összekeverjük egy idő után. De Charlie Chaplin, Buster Keaton, Roberto Benigni, vagy nálunk Garas Dezső, Koltai Róbert kisemberfiguráját bárki vágja, kapásból. Nem mondom, hogy a Lúzer SC (Rob Schneider, David Spade, Jon Lovitz és társaik) e sorba tartoznának, de hogy tekintetüket errefelé vetették, az bizonyos. És ez ebben az értékvesztéses világban már van olyan jó, mint várandós asszonynak az eper...
