[img id=480464 instance=1 align=left img]Nehezen találok szavakat a síkságra. Nem mintha bármi másra olyan könnyen találnék. Életem nagy részét hegyek között töltöttem, hegyek és folyók közelében, így hát a nyelv is, amit használok, amelynek segítségével megpróbálom szavakká formálni a leírhatatlant, inkább hegyi vagy vízi nyelv. A síkvidéken jobbára elhallgatok. 

Volt néhány év, amikor gyakran jártam az Alföldre, egy alföldi kisvárosba. Lány miatt, persze. Először önként és jókedvvel, később már, mondjuk így, kényszerűségből. Vagy inkább a gyengeség miatt, hogy nem voltam képes a szemébe nézve elmondani néhány rövid, világos mondatot. Évekig nem voltam képes rá. Ha ott voltam épp, rendszeresen kijártam a Tisza holtágához hajnalonként, vagy a város határán túl kezdődő tanyavilágba. Kitoltam a legalább harminc éves női biciklit a kamrából, és nekivágtam a nyílegyenes utaknak. 

Elemi élvezetet okozott az emelkedők hiánya. Hogy szinte tekernem sem kell, és mintha magától menne az orosz csotrogány. Búzamezőkön kerekeztem át, néztem a távoli Mátra halványkék vonulatait, vagy elkötöttem egy ladikot, és beeveztem a holtág keskeny csatornáiba, egészen az élő Tiszáig. Figyeltem, és kerestem a szavakat, amelyek közelebb vihetnek a síkvidék szívéhez. A síkvidék nyelvét kutattam a zsombékos árterekben, az elhagyott tanyákon, a magányos akácok alatt. 

A síksági emberhez is nehezen találtam az utat. Bajuszos, konok tekintetű férfiak pálinkáspohárral a kezükben. Kérdezik, honnan jöttem. Mondtam, északról, a hegyek közül. Kicsit legendásan hangzik ez, de olykor megengedtem magamnak ennyi rejtélyeskedést. Amint kimondtam, éreztem, valami megváltozik. Ha a síkvidéki ember meghallja ezt a szót, hegy, azonnal bizalmatlanná vagy gunyorossá változik. Cseppet sem leplezett cinizmussal palástolja komplexusait. Aki hegyvidékről érkezik, biztosan lenézi őt. Ő csak egy alföldi, senkiházi paraszt, aki beledöglik a munkába, és amikor beledöglik, talán majd valaki elkaparja. Az urak hegyek között élnek, és nem veszik emberszámba a magafajtát, talán még ki is köpnek, ha a síkságra gondolnak. 

Sokszor tapasztaltam beszélgetések közben ezt a döccenést, ezt a hirtelen beálló csendet, a tekintetek befelhősödését, amikor szóba kerültek a hegyek, szóba került a Duna. Tényleg mintha a távoli birtokaira lelátogató ifiúrnak néztek volna, aki szemlét tart éppen a jószágai fölött. Megrémített ennek a viselkedésnek az archaikus ösztönössége, nem tudtam mit kezdeni vele. 

Vannak a hegyek és van a síkság, van ez a két világ, és ez a két világ nem közösködik. A kártyák le vannak osztva régtől fogva, mondták ezek a tekintetek, és ebben a leosztásban nekünk nem lehet jó a lapjárásunk. Így volt ez mindig, és most már így is marad. Rotyogott a lebbencs a bográcsban, ittuk az eperpálinkát, és a vége mindig sírás lett vagy üvöltözés, vagy egyszerre mindkettő. Hogy a koszos kurva isten átkozná el ezt a rohadt életet. Az én jó anyámnál nincs jobb a világon. 

Aztán alvás az asztalra borulva, a lebbencs dermedt maradékában darazsak fuldokolnak. A vonat átdübörög a közeli vasúti hídon, és nem tudok nem arra gondolni, hogy a következő, Debrecenből érkező járattal el kéne tűnnöm innen, örökre. Aztán el is tűntem, de egészen máshogy, mint képzeltem. Más történet.

[img id=487429 instance=1 align=left img]*

Esther Kinsky könyvének olvasása közben gyakran jutottak eszembe ezek a régi, alföldi napok. És ha már eszembe jutottak, eszembe jutott ezzel együtt az a szorongás is, ami lerázhatatlan társam volt mindig, ha arrafelé jártam. Persze az a szorongás nem egészében a számomra kissé mindig félelmetes lapály látványának volt köszönhető, hanem inkább annak az érzelmi csapdahelyzetnek, amibe ott magamat juttattam. Érzelmi csapdahelyzet és síkság számomra örökre összefonódott, együttes erővel csapnak le rám. De ez legyen az én bajom.

Mindamellett a Banatsko című regény nem oldotta bennem ezt a síkvidéki szorongást, sőt, csak megerősített abban. Plasztikus képeivel önkéntelenül felidéztette velem a saját emlékeimet. A regény a síkvidéki szorongás kisenciklopédiája, tömör és kiválóan megírt novellaszerű szövegek füzére. Olvastán eszünkbe juthat Bodor Ádám, hiszen ez is határvidék, mint a Sinistra körzetben, de még inkább a Sátántangó Krasznahorkaitól. A Banatsko egyes jelenetei akár a Sátántangóban is elférnének. 

Az üresség, a látóhatár és az emberi egzisztencia üressége (vagy felderíthetetlensége) a két mű metszéspontja. Esther Kinsky német létére elég mélyre ment a magyar Alföld szellemi és lelki feltérképezésében, noha idegensége nyomasztó terhétől szemmel láthatóan képtelen megszabadulni. Hűvös, érzelemmentes tekintettel vizsgálja a határtalan mezők kietlenségét, a közeli román és szerb települések számára megfoghatatlan atmoszféráját. 

Ezzel egy német elme valóban nehezen tud mit kezdeni. Látja, amit lát, tapasztalja, amit tapasztal, de nem érti. Nem érti a tájat, nem érti az embereket. Nem-értése teljesen érthető, hiszen hogyan is várhatnánk el tőle azt, amire mi magunk sem vagyunk képesek. Ami a könyvben a legérdekesebb, az éppen ez a különös nézőpont, ez a számunkra szokatlan megközelítés. Egy német író(nő) a magyar Alföld mélyén, évekig. 

Elég érthetetlen a számomra (persze nem néztem utána alaposabban), hogy miért épp Battonyára (egy „elsorvasztásra kárhoztatott határszéli településre”, ahogy a Wikipédia fogalmaz) költözött négy évre Esther Kinsky. Vajon mit keresett ott. Életrajza szerint a világ számos helyén élt hosszabb-rövidebb ideig. Battonya előtt közvetlenül Londonban. Londonból Battonyára. Erős trip, nem vitás. 

Gyengébbek össze is omolhatnak egy ilyen erejű kultúrsokktól. Csodálom, hogy megúszta. Nemhogy megúszta, de olyan könyvet írt belőle, ami képes magával ragadni az olvasót. Jómagam olvasás közben többször is azon kaptam magam, hogy szeretnék azokon a kietlen pusztákon barangolni naphosszat, hogy aztán esténként a kocsmában a tangóharmonikás mélabús dallamait hallgatva támasszam a pultot. Annak a könyvnek tagadhatatlanul erősnek kell lennie, ami engem ilyesmire ösztönöz.

Nem tisztem talán, de meg kell jegyeznem, hogy a könyvben elég sok sajtóhiba maradt, illetve helynevek olykor következetlenül szerepelnek magyar vagy román nyelven. A Maros folyó néha Maros, néha Mures néven van emlegetve például. No de fátylat minderre, hisz a lényeg az, hogy a Banatsko emlékezetes könyv, Esther Kinskynek pedig kijárna legalább egy tiszteletbeli magyarigazolvány.