Lorenzo Senatore meg akarta mutatni: ő bizony a totálok nagymestere, jól fényképezi a közeliket, van érzéke a fényekhez, és ha kompozícióról van szó, akkor sem jön zavarba. Megnyugtathatjuk az operatőrt, valóban jó a szakmájában. Na, és hogy szerepelt a vizsgán az Északiak – A viking saga többi alkotója? Ja, ők megbuktak!
Az elég erős fényképezésen kívül ugyanis a film totálisan érdektelen. Nincs egy tisztességes sztorija, a színészek harmatosak, és úgy ahogy van, az egész sokkal inkább tűnik egy futottak még csatorna Zs tévéfilmjének, mintsem egy valódi szélesvásznú alkotásnak. A látványvilág megzavarja az embert, mert tény és való, hogy a csupa nem kívánt folytatáson (Deep Impact 3., Csillagközi invázió 3., Tükrök 2.) edzett operatőr kameráján keresztül egy blockbusternek látszó alkotás született, de annyi helyen lóg ki a lóláb, hogy végül a legkevésbé szemfüles néző is kiszúrja, hogy itt bizony nem egy amerikai szuperprodukciót, hanem egy svájci-német-dél-afrikai utánérzést lát.
A vikingekről újat mondani a History Channel Vikingek című szinte hibátlan sorozata után nem nagyon lehet – Claudio Fäh rendező-forgatókönyvíró mégis megpróbálkozott a lehetetlennel, és bizony csúfos kudarcot is vallott. Valamennyi kísérlete az újításra – például a keleties harcművészeti elemeket használó keresztény szerzetes figurájának megalkotásával – ahelyett, hogy erősítené a fimet, sokkal inkább elidegeníti a nézőt, aki a film végére ahelyett, hogy az eseményekkel lenne elfoglalva, csak a sületlenségeket számolja. A történet összetettsége vetekszik Kevin Sorbo bármelyik kilencvenes évekbeli kalandjával…
Az alkotók egyetlen percet sem pazaroltak a karakterek kidolgozására, a motiváció jelzésértékű, a fordulatok pedig totálisan esetlegesek. A főhősnő gondolkodás nélkül elhiszi egy ismeretlen zsoldosnak, hogy apja megöletné, az ismeretlen múltú szerzetes minden indok nélkül a sajátjai ellen fordul, hogy megsegítsen egy csapat pogányt, hogy csak néhányat emeljek ki a teljesen random történésekből. A film sokkal nagyobb hangsúlyt fektet az akcióra. A bunyó talán a látvány mellett az Északiak – A viking saga másik jó pontja. A csaták jó ritmusúak, kifejezetten tisztességes vágói munkát dicsérnek – kár, hogy kilóra érkeznek, hogy meglegyen a megfelelő tesztoszteron szint.
Felesleges tehát pénzt kiadni Claudio Fäh északi kiruccanására, aki értelmes vikingeket akar nézni, duplázzon a Vikingekből, aki pedig beéri az északiak izzadtságszagú és vérízű összecsapásaival, emelje le a polcról Nicolas Winding Refn viking eposzát, a Valhalla Risingot.
