Nehéz dolga van a kritikusnak, amikor valami értelmeset próbál mondani egy olyan filmről, amelynek alkotói éppen erre a kvalitásra, azaz magára az értelemre hánytak fittyet. Mérpedig a francia "Le Raid" alkotói ezt tették.
Talán az Amerikai pitével kezdődött idétlenség-vonulat, vagy inkább a Luc Besson nevével fémjelzett habkönnyű vígjátékok (Taxi 1-2, Yamakasi) által elért siker megismétlésnek lehetősége mehetett az agyára a Bensalah-Laurent forgatókönyvíró-párosnak, amikor előálltak a "Kretének..." szkriptjével.
Az alaphelyzet a következő: végy négy idióta bűnözőt, akik a legkisebb feladatot sem képesek elvégezni komolyabb gikszerek nélkül. Aztán bízd rájuk a barátnőd megfigyelését, mondván, annyira nem lehetnek szerencsétlenek, hogy ezt is elrontsák.
De ők persze azok. A sima vakációzás helyett így a négy tökkelütött fazon egy kis félreértés eredményeképpen (amikoris vérprofi bérgyilkosbandának nézik őket) egy vadvízi evezősverseny mezőnyében találja magát, nem kisebb feladattal megbízva, minthogy öljék meg a jámbor és bájos Leonore-t.
A tévedések vígjátéka alapvetően francia műfaj, amit tagadhatatlanul az osztrigafalók művelnek a legjobban, gondoljunk csak olyan alapművekre, mint Pierre Richard magas szőke férfijének ballépései abban a bizonyos felemás cipőben, vagy a "Három férfi...-", illetve az "Őrült nők ketrece"-féle kincsekre. Az elsőfilmes Djamel Bensalah bemutatkozása azonban sajnos messze nem ilyen...
Erőltett poénok, jelentéktelen karakterek és ami a legrosszabb, teljesen magukra hagyott színészek szerencsétlenkedik végig a film másfél óráját, akiknek épkézláb forgatókönyv nélkül jobbára csak átüvöltözött jelenetekre és valóban kretén poénokra futotta.
Szóval így reklamáljanak a franciák, hogy miért mindig Almodovar nyeri a legrangosabb európai filmdíjakat és nem ők...Hát többek közt az ehhez hasonló felsülések miatt...
