Kedvencem, Kurt Vonnegut írta ezt a mozit, és persze a két nagymenőt (Bruce Willist meg Nick Nolte-ot) is csípem - gondoltam, ezt már nem lehet elrontani. Hát lehet. A Bajnokok reggelije című filmről beszélek, amelynek alapanyagát - vagy műfaját - a rendező (Alan Rudolph) tökéletesen félreértette. A történet meg a szöveg valami európaira hajazó abszurd sztori egy autódílerről, annak rémálmairól meg erről az egész, reklámokkal, klipekkel, videókkal teli - virtuális valóságról. Vonnegut pedig a maga hajmeresztő modorában olykor hajánál fogva előrángatott ötletekkel írja körül ezt az abszurd világot, amihez mi már - úgy-ahogy - hozzászoktunk. Kozmosza irodalmi képletként keserű és mulatságos. Csak hát más az irodalmi nyelv, ahol az abszurd szövegeket - fantáziaképként - a magad fazonjára igazítod, és más a film, ahol látványba kell fordítani ezt a képtelenséget, olyan képsorokba, amelyek realitás és képtelenség, mulatság és rémség, nevetés és undor között képesek egyensúlyozni. Hát ezt a kényes egyensúlyt, e rémes humor nyelvét nem találta meg a rendező - különben minden stimmelt.
Bruce Willis jól fésült (műhaj!) autóügynök, minden reklámban ő mosolyog, minden óriásplakátról ő szól rád, a népek az utcán autogramot kérnek tőle - közönség kedvence. Őt viszont elkapja valami undor: ki is vagyok én? Mi a túrónak élek? Szóval az identitás, ami valahol elveszett. (Felesége már diliházban van...) A sztori azt sugallná, hogy ebben a hazuggá inflálódott képvilágban vesztette el magát. A film ezt a reklámoktól agyontömött képkultúrát jelzi, mindenhonnan valami-valaki rád szól, valamit el akar adni, s közben úgy csinál, mintha te akarnád, és ő rinyál, hogy talán majd máskor - szóval ömlik az ízléstelenség a dobozból, utcáról, irodából, lakásból. Csak éppen az emberek többsége már élvezi is ezt a képömlenyt, és főképpen Bruce Willist, a Nagy Rábeszélőt. Ő viszont titokban szenved. Maga sem tudja, miért, de élni sincs kedve. Csak vele lehet baj. Mit kell neki nyafogni? Ez van, ezt kell szeretni.
A sztori másik szálán viszont van egy elfelejtett író (Albert Finney). Foglalkozását írhatnám nagybetűvel is, mert ő képviselné az eszmei mondanivalót: senkinek sem kell, amit csinál, túl komoly, meg egyáltalán, az is baj, hogy irodalom. Csakhogy jön egy különc milliomos, és kizárólag az ő kedvéért csinál egy irodalmi fesztivált: írókámat felfedezik, lesz pénze, hírneve - felviszi az isten a dolgát.
Na, itt kezdett elegem lenni az egészből, mert ezt az abszurd fordulatot olyan túlrajzoltan adja elő a mozi, hogy elszállt maradék nevethetnékem is. (Az író mint egy részeges hajléktalan caplat valami ipari mocsárban, közben motyog magában, tán a film filozófiáját - az alkotók így képzelik a szatírát.) Ám végül mégiscsak ez a szivar mondja el a film egyetlen használható mondatát: az élet nagy kérdéseire nem lehet tudni a választ, mert ha volna válasz, akkor nem lenne több kérdés sem, és az ugyebár jóval nagyobb baj lenne... Szép. Vonnegut nem élt hiába.
Csajozás is van benne, nem sok, de az legalább szatirikus. Bruce Willisnek van egy kis nője az autószalon irodájából. A szerelmi jelenet alatt/közben a reklámokat nézik - ami önmagában is őrült fordulat -, ráadásul nekik kettőjüknek fogalmuk sincs arról, hogy a képernyőn kívül mit is lehetne élvezniük, így aztán jól összevesznek. Telitalálat. Kár, hogy ilyen képi poénokból legfeljebb egy-kettő fordul elő a filmben. Ami - amúgy - jó szándékú, mit mondjak, kultúrkritikus alkotás.
Azt mondják, Vonnegut nem filmszerű szerző, regényeit nem lehet kiteregetni a vásznon, annyira elszállt szövegei vannak. Nem biztos, hogy ez igaz, hiszen volt már olyan mozis, akinek sikerült. De elismerem: nem egyszerű a lecke. Ennyit a rendező mentségére.
