Szép dolog közeli ismerőseinket a hozzájárulásuk nélkül beleírni enyhén profán hangvételű művészi alkotásainkba? Ugye nem? Mégis sokan csinálják, mint tudjuk. Harry Block (Allen) egyenesen ebből épített magának karriert, jobb híján. Egyeteme (mit pedig ki sem járt) egyszer csak úgy dönt: ideje kitüntetni a befutott írót. Harrynek nem sok kedve van az egészhez, különben is depressziós (csak nem?), és alkotói válságban szenved (csak nem?). Kezdetét veszi egy elég sajátos road movie, útban a vidéki egyetem felé. A kocsiba Woody fia és a fekete örömlány mellé egy hulla is kerül hamar. Közben folyton befigyel a múlt, hol regényrészletek formájában, hol az eredeti szereplőkkel. Hősünknek körülbelül öt ilyen alteregója van, párral a jelenben is összeakad, még regényszereplői közül is. Ám mindez messze nem olyan kaotikus, mint amilyennek hangzik.
A film törvényhatóságilag kimeríti az ars poetica fogalmát, akár életműzáró darabnak is megtenné. (Erről egyébként szó sincs, sőt ha minden igaz, a következő (Celebrity) még a nyáron ideér.) A filmtörténeti jelentőségű Annie Hallhoz és az utózmány jellegű Manhattanhez képest a Harry ugyan nem több egy hibátlan komédiánál, de a Férjek és feleségek óta ez kedvencünk legösszeszedettebb munkája. A három filmre is elegendő színészgárdában a megszokottnál is több az ismerős arc, a nem ilyen filmekből ismerős Kristie Alleyre és Demi Moore-ra szinte rá se lehet ismerni karakterszerepeikben. A szokásos, szexszel és az élet értelmével kapcsolatos elmélkedések mellett a film legmaradandóbb epizódjából az is kiderül, hogy úgy istenigazából elkenődni, naná, hogy csak egy Woody Allen-filmben lehet.
