Mint egy zűrös nap végén enni végre pár falatot, inni egy pohár bort és felsóhajtani: hazaértem - olyan ez a film. A Jelenetek két házasságból a középkorúak kiüresedett szerelméről beszél úgy, ahogy azt csak Észak-Európában szokás.
A Dogma, amit saját szülőapja gyilkolt meg, rajta hagyta a dán filmművészeten a nyomát, ezért az onnan jövő filmek - tartozzanak bármelyik irányzathoz - bátrak, sokrétűek, érzékenyek, okosak, és emelt pontszámot ér, hogy a színészi munkában is ritkán van kivetni való. Aki a minimalista és a moralizáló irányzatot kedveli, ne tartsa vissza magát a dán Simon Stahótól.
A fordító nagyon eltalálta a magyar címet, mert igen, ez a film sokban hasonlít Bergman legendás házassági kódexére, amit minden kapcsolatban élőnek kötelezővé kéne tenni, akár három-négy évente is. Az idősebb generáció érzelmi élete azóta sem téma, egyáltalán, mintha tabu lenne arról beszélni, hogy a nagyharang után huszon évvel végül is miazisten tart még össze embereket. A Jelenetek két házasságból olyan, mintha titokban belesnénk egy kiüresedett kapcsolatba.
A forráspontkor kapcsolódunk be: két, húsz éve összejáró baráti pár (Susanna-Lars és Ulf-Ann) egy vacsorán összeszólalkozik azon, hogy felmenthető-e egyikük kollégája, aki elhagyta feleségét és gyerekeit egy jóval fiatalabb nőért. Az évődésnek induló véleménykülönbség a társaság két tagjában rémületet vált ki, mert párjuk szerint a boldogság előrébb való a biztonságnál, a nyugalomnál, és mindenkinél. A két konzervatív fél pedig szorongva egymás kezét fogdossa és reméli, hogy a gyakorlat és az elmélet nem ugyanaz, a párjuknál sem. Aztán a vigasztalásból sírás lesz, meg ölelés, előjáték gyanánt, ahogy az már lenni szokott.
A történet nem rejt meglepetéseket, banálisan és természetesen követi a hétköznapi kapcsolatok térképét. A formanyelv tökéletessége adja meg azt a szemüveget, amivel ezt a mozit nézni kell. Mozit? Ebben nem mindenki fog egyetérteni. Staho filmje sokkal inkább hasonlít színházra, és nemcsak abban, hogy - már nem először - svéd színházi színészeket kért fel a munkára. Volt ott egy operatőr is (Anders Bohman), aki a színházi látcső szerepét töltötte be, méghozzá nagyon személyesen és egyszerűen. A film nagy részére jellemző közeliek megadták azt az intimitást, ami képes mély reakciókat kiváltani.
Az érzelmek dosztojevszkiji, bergmani értelmezése egy ideje egy egész nép filmművészetének a sajátja. Ők a világ legboldogabb emberei, ha a boldogság azt jelenti, hogy szembenézünk az élettel, az emberekkel, és csevegés, szépítés, sápítozás és egyéb sallangok nélkül tárgyaljuk azt.
Ahogy Staho például megmutatja - a skandináv tapétákat, a makulátlan és végtelenül üres konyhákat, a letisztult nappalikat, a steril hálószobákat és a bennük élő szereplők arcát, fojtott indulataikat, humorukat és nemes elméjüket, szemtől szemben, az egész gyöngyvásznon csak őket - az az egyszerűség és a különösség szimfóniája. Ezért kelt olyan érzést a filmje, mint egy zűrös nap utáni hazaérkezés. Hogy végre ott vagyok, ahol mindig is akartam lenni, hogy végre úgy beszélünk valamiről, ahogy arról beszélni kell, hogy istenem, a tökéletes lehet egyszerű is.
Az már tényleg csak külön pikáns, hogy a puritán darabok patetikusságát valóban nélkülöző film még igazságot sem tesz a megcsalás-megcsalatás kérdésében. Mindenki egyenlő, a bűnös és a bűn elszenvedője feloldódik egymásban. Ulf bánatos kutyaságának olyan párja Ann (Maria Lundqvist) frigidnek hitt gondoskodása, Susanna (Lena Endre) finom, de kemény úriasszonysága meg Lars (Mikael Persbrandt) kőszobor-sírásának úgy része, ahogy az egyszer egyből kétszer kettő lesz, vagyis 10/10.
