Egy tévésorozat terveként készült el a "Mulholland Drive" első variációja 1999-ben, aztán két év elteltével végül mozifilm lett belőle. E filmjével David Lynch a "Straight Story" hyperreál kitérője után ismét visszatér 1996-os régi önmagához, s a vászonra hallucinálja a "Lost Highway" ördögi lélekútvesztőjének feminin párdarabját. A rendező újra a régi, pontosabban egyre inkább önmaga. Legszemélyesebb és legjobb filmjeihez ("Radírfej", "Kék bársony") hasonlóan ezúttal is önállóan írta a forgatókönyvet. Igaz, valamivel kevesebbet kapunk a "Veszett a világ" harsány szürrealitásából vagy a "Kék bársony" pervertált őrületéből. A sátán már nem egy posztmodern Mefisztó, miként a "Lost Highway"-ban, hanem egy szélütött, bénult törpe, a delírium mennyei kapuját pedig nem a jó tündér őrzi, s nem is vérvörös függönyredők, csupán egy sáros arcú hontalan egy pizzéria elhagyott udvarának koszos zugában. De Lynch művészetének fő irányvonalai változatlanok. Filmjei betekintést nyújtanak egy különös, idegen - mégis ismerős, mert bennünk lakozó - világba, utazást indítanak a tudatalattinkba.
A "Mulholland Drive" két, látszólag különböző, mégis egymásba nyíló történetet tár elénk. Az elsőben egy szőke lány érkezik vidékről a hollywoodi repülőtérre. Csillogó szemekkel, eufórikus örömmel tekint körbe a mozgólépcsőről, mint aki először jár a Földön. "Hihetetlen" - mondja. S ezt az optimista alapállását tartja is mindaddig, míg egy furcsa idegennel nem találkozik a nagynénjétől néhány hétre kölcsönkapott lakásban. Ritával, aki egy baleset következtében elvesztette emlékezetét, s egy alkalmas pillanatban egyszerűen beszökött az üresen hagyott házba. A titokzatos fekete hajú lány egyre inkább felkelti Betty kíváncsiságát, s közösen elhatározzák, elindulnak kinyomozni, ki is Rita valójában. S mondani se kell, egyre hihetetlenebb rejtélyekre bukkannak, s kapcsolatuk egyre inkább a szerelem felé gravitál. A történet olyan sok síkon fut, hogy reménytelen vállalkozás lenne itt végigmesélni. Annyit érdemes megemlíteni, hogy abban minden főbb szereplőnek felbukkan legalább egy, ha nem több hasonmása, s bőven akad dolguk különös őrültekkel. A "Mulholland Drive" őrültjei nem dühöngők, inkább olyanok, mintha higgadt, hétköznapi arcot öltött kísértetek, élő halottak lennének, akik néhány elveszejtett lelket kalauzolnak a borzalom univerzumában. Kikattant állú nyugdíjasok folytonos nevetőrohammal, dermedt tekintetű színész ügynökök, akik miután belekortyolnak a felszolgált feketébe, azt hófehér szalvétára öklendezik, egy albínó cowboy, aki már önmagában is felér egy látomással, s sorolhatnánk. A sátán, a sors, vagy a sors ellen dolgozó sátán segítői lennének ők? Ki tudja.
A csillogó hollywoodi álomfelszín ezúttal is a sötét mélybe zuhanás, a rémálomba átfordult ördögi játszma eszközévé válik, azaz Lynch mester vágóasztalára kerül. S filmjében nincs logikus magyarázat, hogyan jutottunk már megint a rózsaszín moherkardigánok megnyugtató világából intim közelségbe egy oszló női hulla tetemével. Volt ugyan valami kék doboz, amibe belenéztünk. Igen. De akkor elkezdődött egy másik történet. Bettyből Diane lett. Ugyanaz a külső, hasonló sorsvonal, csak épp ellenkező töltettel. Diane is szerelmes Ritába, akit az új szereposztásban Camillának hívnak, csakhogy hiába. Camilla egy vamp következetességével alázza meg, hagyja el, s kergeti öngyilkosságba szerelmét. A második történet megértését nehezíti, hogy tele van flashback-kel, s az időrendi sorrendre csupán egy asztalon lévő hamutartó és egy kulcs változóhelyzetéből következtethetünk. A szerelem örökmozgója egyik pillanatban fehér, másikban fekete mágiaként forog előttünk a két történetben. S hogy melyik létezés volt álom, melyik valóság, már mindegy, mert mind egy.
A rendező tehát legalább két, látszólag különböző történetet tesz egymás mellé, s ezzel eléri, hogy a néző az összeilleszthetetlen törésvonalakra koncentrál, arra, hogy e a szakadékra magyarázatot találjon. Ám hiába próbálja azt lélekvándorlásként, Diane álmaként, démoni személyiségcsereként értelmezni, a logikusnak tűnő magyarázat nem segít, hiszen nem egy egyszerű puzzle-val állunk szemben. Lynch épp e tátongó szakadékot átugrani nem tudó logikától kívánja megszabadítani nézőjét, s arra készteti, hogy ösztöneit, intuícióit használja a titok, a lét illúziójának felismerésében. S minden rejtély közül a legfőbbet egy oszló hullatetem hordozza. Így e film megtekintése - kinek több, kinek kevesebb - rövid ismerkedési est a nemléttel.
