A Hópárduc talpra áll című dokumentumfilm a Mount Everestet is megmászó Erőss Zsolt küzdelmét követi végig: a hegymászó két éve elvesztette egyik lábát, nem sokkal később már műlábbal indult vissza a Himalájába. (A szövegben látható videók saját korábbi filmjeink a balesetről és a felépülésről.)

Erőss Zsolt már kilenc nyolcezer méter feletti hegyet mászott meg, ami nagy szó, mert a világon összesen 14 ilyen van. Az utolsóra ráadásul műlábbal jutott fel, ami még nagyobb szó. Történetében a legizgalmasabb mégis az, hogy a magyar hegymászó nem a fenti teljesítményei miatt érdemel figyelmet. A balesetéről, amputációjáról és talpra állásáról szóló filmből kiderül, hogy Erőss, kimondom, ha Readers Digestekkel dobálnak is meg, önmagáért érdekes alak.

Ez egyébként már kilenc éve gyanús volt, amikor – figyelem, személyes szál következik, az érintettség hangsúlyozásával – megkerestek, hogy írjak könyvet a sikeres Everest-mászásáról. Akkor javasoltam, hogy a téma inkább legyen a hegymászó élete a gyerekkorától az Everestig, mert ha már csak azokat a sztorikat leírom, amiket különböző sátrakban mesélt nekem, izgalmas könyvünk lesz.

A most elkészült dokumentumfilmből olyan tényszerűen derül ki, hogy a Erőss Zsolt alakja a hegymászástól függetlenül is érdekes, mintha valójában egy kísérlet lenne. A film izgalmas mindazokban a pillanatokban, amikor Erőss Zsolt van a képen, és legyünk akár a legvadabb hegyen, függőleges jégfalon, csak egy átlagos útifilm, amikor valaki más kerül a fókuszba.

Szó sincs egyébként arról, hogy a hegymászó valami egy lábon járó Coelho lenne, aki csak úgy köpi magából a teaházas közönséget ellágyító bölcsességeket. Erőss azért válhat izgalmas figurává, mert őt tényleg nem érdekli más, mint hogy hegyekre másszon, ha van lába, ha nincs.

A Hópárduc talpra áll című filmben onnan indulunk, hogy a hegymászót baleset éri a Tátrában. Végigkövetjük, ahogy levágják a lábát, műlábat kap, járni tanul, újra kimegy a Himalájába, az expedíció nem sikerül, de nem adja fel, míg idén végül feljut a Lhotse 8516 méteres csúcsára.

Kollman András rendező szerencsére érzi a lehetőséget a főhősben, a film szinte végig előre engedi a hegymászót, kirajzolva a céltudatosságot, ami Erősst mozgatja. Egyetlen rövid napig gondolkodott azon, hogy levágják, vagy megmentsék a zuhanástól darabokra tört lábát. Mivel a roncsolt végtaggal sosem tudott volna hegyet mászni, hezitálás nélkül döntött az amputálás mellett.

Szív- és gyomorszorító érzés végignézni, ahogy Erőss először áll rá műlábára, de a gyógytornásztól már a futásról érdeklődik. Később olyan szenvtelen céltudatossággal beszél csonkjáról meg a műlábáról, ahogy az autóversenyzők egy új gumifajtáról. Ezek után meglepő, hogy bár keményen készül a Cho Oyu megmászására, végül a kudarcot is a legnagyobb természetességgel magyarázza, mintha az a folyamat része lenne. Mint ahogy az is.

A film egyik kulcsmondata, amikor a hegymászó a pszichológiáról megállapítja, az nem neki, nem a „hétköznapi embernek” van. Erőss magát ugyanis minden manír nélkül látja hétköznapi embernek.

Miközben mégis kétségbe vonja a mindennapi élet egyik legfontosabb vezérelvét: "Mások tapasztalata alapján nem akarok döntést hozni" – mondja a Cho Oyu alaptáborában, amikor már minden expedíció lemenekül, és azt a tanácsot kapják, hogy ők se próbálkozzanak. A csúcsra ekkor valóban nem érnek el, de korábban ott voltam azon a Nanga Parbat-expedíción, ahol működött a taktika: a magyar hegymászó elindult az egy hónapja próbálkozó, jól felszerelt expedíciók közt, egyedül, új úton, és sikerrel ért fel a csúcsra, majd vissza, a táborba.

A rendező jó ütemben adagolja az információkat: megszólalnak a hegymászótársak, és izgalmas nézőponttal gazdagítja a képet Erőss felesége is, aki nem félti, hanem bátorítja férjét a talpra állásban és hegymászásban.

A film csak a közepén ül le, pont akkor, amikor a himalájai expedíción is forgató stáb hátrébb lép Erőss alakjától, és bekúszik a képbe néhány hegymászótárs is. Hiába ecsetelik azonban a nehézségeket, csapkodják a jeget a jégcsákánnyal, lihegnek a nagy magasságban, a sztori veszít erejéből. Ezek az emberek ugyanis tudják, milyen fantasztikus helyen vannak, és hogy milyen nagyszerű is az, amit ők éppen véghez visznek. A főszereplő pedig csak hegyet mászik, az érzés kedvéért. Szerencse, hogy a történetből eddig nem készült játékfilm, mert az ilyet nagyon nehéz eljátszani.