Népirtás zajlik? - kérdezik az amerikai kormány szóvivőjét. Népirtás jellegű események történnek - hangzik a válasz, majd felkéri az újságírókat a fogalom pontos használatára. Arról már nem esik szó, hogy a kétféle definíció között mi a különbség. Csak annyi bizonyos, hogy 1994 tavaszán Ruandában közel egymillió embert gyilkoltak meg, többnyire puszta kézzel, vagy a Kínából huszonöt centért importált, majd a duplájáért továbbadott bozótvágó késekkel. A világ elfordította a fejét... Terry George filmje, melyet több kategóriában Oscarra és Arany Glóbuszra jelöltek, az áldozatoknak állít emléket, illetve annak a férfinak, aki ember marad az embertelenségben, aki több mint ezer honfitársa életét mentette meg.
Az afrikai kontinens egyik legkisebb és legszegényebb országában kitört véres konfliktus eredete a XIV. századra vezethető vissza. Ekkor történt, hogy a főként földműveléssel foglalkozó hutuk földjére, a mai Ruanda területére betelepültek az állattenyésztő tuszik, és leigázták az őslakosokat. A gyűlölködés pedig olyan mélyen rárakódott a lelkekre, hogy azt a német, majd a belga fennhatóság legfeljebb elfojtani tudta, hogy annál nagyobb erővel törjön majd ki 1962, a függetlenség elnyerése után.
A Hotel Ruanda valós eseményeket dolgoz fel, a forgatókönyvet a ma már Belgiumban élő Paul Rusesabagina története ihlette. Az események a fentebb említett időpontban kezdődnek, akkor, amikor az ENSZ és a környező országok ráveszik Habyarimana elnököt arra, hogy kössön békét a lázadó tuszikkal. A szerződés aláírására külföldi tudósítók érkeznek a fővárosba, és megtelik a négycsillagos Mille Colines Hotel. Az ügyvezető igazgató, a háromgyerekes családapa, Paul Rusesabagina mindent megtesz a vendégek kényelméért. És legfőképpen építi kapcsolatait, mert érzi, sejti, hogy előbb-utóbb szükség lesz rájuk. Amikor sógora közli vele értesülését, miszerint a hutuk vérfürdőre készülnek, a férfi még nem akarja elhinni a hírt. Ám a békeszerződés aláírása után az elnök repülőgépét lelövik, a hutu radikálisok pedig átveszik a hatalmat, és megkezdődik a népirtás. Paul előbb csak a családját védi, aztán egy vöröskeresztes önkéntes, Pat Archer árva kisgyerekeket bíz rá, majd jönnek az ismerős és ismeretlen menekültek. A luxusszálló megtelik, a kapcsolati tőke pedig fokozatosan soványodik. A hotel védelmét egyre nehezebb biztosítani, különösen azután, hogy a világszervezet kivonta csapatait Ruandából. Az állandó életveszély közepette is, ravaszsággal, pénzzel, a véletlennek és a kegyelemnek köszönhetően Paulnak sikerül megmentenie a rábízott embereket.
A rendezőt elsősorban az a belső, lelki folyamat érdekli, amely a főszereplőben zajlik. Miként ébred rá a szakmájának élő, a túlélésre játszó, mindenkit lefizető Paul Rusesabagina arra, hogy önmagán és családján kívül másokért is felelős. A mindig elegáns szállodaigazgatót Don Chadle alakítja, kivételes drámai erővel. Különösen emlékezetesek azok a jelenetek, amikor a feleséget megjelenítő Sophie Okonedóval együtt játszanak. Hozzájuk képest kicsit külsődleges Nick Nolte az ENSZ-ezredes szerepében.
A Hotel Ruanda esztétikai szempontból nem hibátlan alkotás, sőt, ügyetlenül forgatott részletek is szép számmal találhatók benne. A film sikerének titka a helytállás és kötelességvállalás - túlhaladottnak gondolt - erkölcsi parancsának felmutatásában, valamint felhívó jellegében keresendő. Arra hívja fel a figyelmet, hogy a világ nagy részének történései érthetetlenek a tágan értelmezett európai nézőpontból. A film elején az amerikai forgatócsoportnak egy helyi értelmiségi próbálja elmagyarázni, mi a hutuk és a tuszik közti konfliktus oka. A kissé leegyszerűsített történelemlecke után a tévések csak annyit kérdeznek: Miért? Hiszen mindkét tábor fekete...
