Ház a kísértethegyen címmel végre egy valódi horrorfilm kerül a héten a mozikba. Nem tinihorror, nem pszichothriller, nem fantasy, nem misztikus vagy ördögös badarság. Egyszerű ijesztgetős, emberdarabolós idegsejt pusztítás alig másfél órában. Semmi sincs túlmagyarázva, nincsenek mögöttes tartalmak, tanulság, nevelő jelleg. Okokból és indokokból csak annyit kapunk, amennyi egy még épphogy működőképes történet életben tartásához feltétlenül szükséges. Van azonban jó sok förtelmes öldöklés, ügyesen lebegtetett feszültség, nézőre szívbajhozás és nagy adag cinizmus. A képsorok a korszellemnek megfelelően meglehetősen brutálisak és emellett tetszetősen megkomponáltak. A speciális effektek helyett a díszlet és a műszervek kapnak fontos szerepet (a nyúzott emberek esztétikai szempontból külön említést érdemelnek). A század eleji, rozsdás technológia lenyűgöz, a századforduló gyönyörű mechanikája a film során többször porig alázza az ezredforduló elektronikáját.
A film igazi kísértetház-történet. Először mégis két klasszikus krimi, a Meghívás egy gyilkos vacsorára vagy a Tíz kicsi néger juthat róla az eszünkbe. Itt is egy istenháta mögötti és elátkozott helyen gyűlik össze egy kis társaság, melynek első pillantásra érthetetlen összetételére később némi magyarázatot kapunk. Itt is az a tét, hogy ki kell bírni az éjszakát, és aki reggelre életben marad, az győztesként tekinthet önmagára. Itt is vannak álnok csapdák, nagy átverések. Ám az események előrehaladtával a ház elkárhozott lelkeinek egyesült kísértete az emberi intrikák ellenében mind nagyobb részt követel magának a túlélők számának drasztikus csökkentéséből. Végül marad néhány túlélő - bár valóban nem túl sok - így legalább a műfaji szabályok sértetlenül ússzák meg a mészárlást, és a megviselt idegeket valamelyest megnyugtató feloldással zárulhat a mese.
Horrorfilmben ritkán látható markáns, emlékezetes színészi játék, általában árt a borzongatásnak, elvonja a néző figyelmét. Geoffrey Rush azonban olyan zseniális színész, és annyira együtt tud élni a filmmel, hogy briliáns, jutalomjátékszerű alakítása valósággal szárnyakat ad az amúgy is csapongó történetnek, hús-vér figurája maga a megtestesült dramaturgia, első számú vezérmotívumként irányítja a cselekményt.
