Ha a modern kor embere megépíti Bábel tornyát, és fel is mászik rá, annak meglehetősen profán következménye lesz: az illetőt elviszik a rendőrök. Közben pedig persze forognak a kamerák.
Az Oscar-díj bizottság szerinti legjobb 2008-ban készült dokumentumfilmhez egyvalamire volt igazán szükség: egy bolond emberre. Bolond, más szóval lenyűgöző - megítélés kérdése. Olyan ő, mint a South Park című rajzfilmsorozat genetikusa, akinek mániája, hogy minden állatból létrehozzon egy olyat, aminek sok ülepe van. Hasonlóan megmagyarázhatatlan Philippe Petit rögeszméje: ő át akar menni - minden fölött. Átmenni, lefeküdni, letérdelni, átfutni. Megtette már Párizs fölött - a Notre Dame két tornya közé feszített kötélen -, megtette Sydney fölött - egy híd két pilonja közt -, és soha sem érdekelte, hogy utána mindig a rendőrség karjaiban köt ki. Miértek pedig nincsenek; sőt, Philippe Petit még le is nézi azokat, akik folyton az indokokat keresik tetteiben. Meg kell hagyni, egy cseppet sem meglepő, hogy leghíresebb mutatványa után a bíróságról egyenest az elmeorvos-szakértőhöz vitték. (Igaz, a szakember nem állapított meg komoly problémát.)
Az a bizonyos leghíresebb attrakció a tárgya e Legjobb dokumentumfilmnek: Petit 1974-ben, hat évnyi tervezgetés után nyolcszor átkelt - és átfutott és lefeküdt és letérdelt és így tovább - a World Trade Center két tornya között. A kötelet íjjal lőtték át a két torony közt, miután gondos kémkedés jellegű tevékenység után, hamis engedélyekkel és azonosítókkal behatoltak az épületekbe, és feljuttattak a száz-akárhányadik emeletre egy hatalmas ládányi felszerelést, órákig mozdulatlanul bujkálva az őrök elől egy ponyva alatt.
Az ügyön egy francia-amerikai-ausztrál csapat dolgozott - csak hogy tovább erősítsék a bábeli hangulatot. Amit persze felesleges is erősíteni: egy szinte láthatatlan kötélen, négyszázötven méter magasan, a felhőktől karnyújtásnyira fekvő és nyújtózkodó ember amúgy is alaposan ráerősít az elemekkel, a normális világ törvényeivel, vagy ha tetszik, az istenségekkel való dacolás gondolatára. És legyen bár mindez elképesztő munka eredménye, a dokumentumfilm nézője mégis felnevet az események közepén - mert igenis van ebben az egészben egy jó nagy adag abszurditás.
A kötéltáncos visszaemlékezéseiből készült film alkotói igen méltányolhatóan a helyén is kezelik az ügyet: nem kevés humorral, finom iróniával tálalják a három évtizede történteket, szellemes és végtelenül hangulatos, fekete-fehér szemcsés (persze most forgatott) képsorokkal mutatva be mindazt, amiről még nem készült dokumentum értékű felvétel. A film eleje pedig erősen rájátszik a félszáz éves bűnügyi filmek hangulatára - Philippe Petit kedvenc műfajára -: még nem tudjuk, miről fog szólni a film, de az első percek alapján egyértelmű, hogy nyilván valami bankrablásról. Épp, mint a gengszterek - úgy lopakodnak, úgy beszélnek letartóztatásról és a halál rémképéről a toronymászók.
De a filmet nem csak ez teszi rendkívülivé és a népes dokufilmes versenyben is észrevehetővé. Az Ember a magasban több ugyanis, mint a hősiesen elmebajos tett filmes rekonstrukciója: lenyűgözően őszinte és drámaian mély története több sorsnak, több életnek, amely a nagy toronymászás köré szerveződött, s amelyek ilyenformán emiatt is fordultak meg. Nyilvánvalóan ideálisnak gondolt barátságok - a csapat tagjai közt - törnek meg a sikerrel, egy regényesen romantikus kapcsolat megy tönkre belé. A kulcsfigura pedig - ki más - Philippe Petit: ez a figura elviszi a hátán a filmet, izgága lelkesedésével, ahogy elmeséli legnagyobb csínytevését, mélyen ható szóképeivel és felismeréseivel, magától értetődő őszinteségével (az ember először el sem akarja hinni, hogy ez az ideális kapcsolatban élő férfi abban a pillanatban szobára megy az első rajongójával, amint leér a száz emelet magasból).
Lenyűgöző film ez még akkor is, ha az ember képtelen kellően komolyan venni a halállal dacoló kötéltáncot, ha nem emberfeletti teljesítményt, de pszichológia fixációt lát a főhős mániájába. Az Ember a magasban kikacsint feléjük is.
