Jean Reno megjárta Pados doktor ispotályát, és most úgy néz ki, mint Éles István, de közel sem olyan szellemes, konkrétan azon kéne nevetnünk, hogy laposra ver mindenkit, aki szembejön és napszemüveget visel. Ilyenkor azt kellene mondani, hogy: hej, pedig milyen jó színész volt valaha, haj, de nem volt, vagy nem emlékszem. A nagy kékségben? Miért? A Nikitában, Victor, a takarító? Az már ugyanez a tészta: jön, oszt lő. A többit hagyhatjuk is: Léon, a műkedvelő.

Ám kétségtelenül remek karakter. Még most is, hogy fogyasztottak rajta. Betegnek látszik, pedig csak tetszeni akar, nem egy Robinson ezzel. Viszont kinéz neki egy jó kis skatulya, a nagy barátjának, a fenegyerekből lett fröccsöntő kisiparos Luc Bessonnak köszönhetően, aki meg nem válna tőle, ez éppenséggel érthető is, de viszont már kevésbé. Jean kitartásának az oka, innen illetlenség, mi mondandónk: biztos nem éteri. Mert a Wasabi arcpirítóan kínos dolgozat, szemenszedett és romlott, ám sajnos még... most mit mondjak, akarok én bárkit is bántani, gyenge és kész.

Magam nem szeretem a zsarufilmeket, de mások joggal szeretik. Reno egy zsaru. Teljesen elmebeteg, ez már az első képsorokból világos, úgy is bánnak vele a kollégái, ahogy a dilinyósokkal szokás, így Hubert, úgy Hubert (bocs, Über). Látszik, hogy nagy becsben van tartva, ez engem kicsit elbizonytalanít. Eddig ugyanis arról voltam meggyőződve szentül, hogy a rendvédelmi szervek humánpolitikai szempontból kifejezetten a gyengeelméjűekre buknak, és nem. Az elmebetegekre. Hát nem bánom. Hamar megtudjuk, hogy Über elméje húsz évvel ezelőtt károsodott erősen, azóta ütnie kell, mint a bolond óra. Nem, tizenkilenc, már akkor is rendőr volt, éppen kiküldetésben: a felkelő nap és a dijoni mustár (ha nem tudtátok, most megtudhatjátok) hazájában, és elhagyta a kedves (egészen nagy költők is rámentek erre). A japáni tárgyú mozidarabok közül az a jó, amelyik föliratos, mert leírni azt mégse meri senki, hogy jappán, kimondani annál inkább, valamint a japánok olyan helyesen mondják azt, hogy dozó! Toshino Mifune tudta ezt remekül, aztán talpig vasban elszaladt a vár felé, csíkot húzott mögötte a hátizászló, ennyit a nap hazájáról.

Meg annyit még talán, hogy a wasabi az a torma, amit a sushihoz mandzsáréznak, de ez a filmből nem derül ki, csak az, hogy Über magában eszi, és meg se kottyan neki, míg Momo (amolyan Sancho Panza-féle a nagy férfi oldalán) egy késhegynyitől is tüzet okád. Persze a honi forgalmazó által adott cím segít eligazodni a Távol-Kelet misztikumában is. Azt mondja, hogy mar, mint a mustár. Értik? Ha egyszer torma, olyan ződ kupac, Über beleujjaz, majd leszopja, és még csak nem is szisszen föl. Világos, mar, mint a mustár. A tormára nem mondhatjuk, hogy olyan, mint a torma, mert nem olyan, hanem az, ezért kellett a mustár. Világos, mint a felkelő nép háza.

Annyit beszélnek viszont pofozkodás (az a fajta mozi ez, amiben a szimpla tockos is akkorát szól, mint Kutuzov tizenkét ágyúja egyszerre egy viszonylag szűk spájzban bír, és az áldozatok egyik bevásárlóközpontból a másikba röpülnek a hatása alatt) közben, a tizenkilenc éve se szó, se beszéd lelépő kedvesről, hogy hamar érkező halálhírén nem is csodálkozunk, mint ahogy azon sem, hogy végrendeleti úton Überre hagyományozza ingó és ingatlan vagyonát, amiről később (na nem sokkal: látjuk, röpülő, fölszállt, leszállt) kiderül, csupán ingó. Úgymint egy tizenkilenc éves bakfis (eddig titkolt, saját termés), egy problémakör (regimentnyi fölpofozandó fegyveres) és 200 millió dollár (ahogy az lenni szokott, egy tanácsi garzonról mégse érdemes színes filmet csinálni).

Nem tudom, hogy megy most, a filmben mindenesetre egy jó nevű párizsi bank egy az egyben váltja a dollárt euróval, szerintem mindenesetre az jár jobban, aki a jegy árát megforgatja egy ilyen valutapiacon (890 HUF, délelőtti előadás).

Sikerül-e Übernek?

1. Megoldani a problémát. Golfütő, Uzi, kézigránát és egy negyvenötös segítik ebben, és egy hasonló arzenál (plusz nuncsaku vagy mi) igyekszik gátolni. Egyébként a japáni szcénákban az a jó, hogy az egzotikum inspirálni szokta az alkotókat. Fantáziának nem nevezném, de azért az mégiscsak valami, ha valakinek evőpálcikát döfnek a fülin át az agyába, vagy robotkutyákkal falatják föl, vagy rózsaszín gumigodzillát erőszakolnak le a torkán, esetleg belefujtják egy szekérderék rizsába, nos, itt nem, Luc Besson forgatókönyve tövig száraz, semmi cafrang.

2. Sikerül-e atyai kapcsolatot kialakítania sosem látott leányával? El nem árulhatom, csak annyit mondok, egy-két pofon csodákra képes, pláne akkor, ha más kapja.

3. El bírja-e bokázni a mondott pénznemekben egyszer csak rendelkezésére álló kontót? Ezt elárulhatom: nem tudom, ez a film után van, nyilván az én hibám, hogy erről pedig mennyivel szívesebben néztem volna mozit.

Mihez kezd Jean Reno (lehetne megint Über, esetleg Haupt) kétszáz misivel és egy mongoloid bakfissal? Először társadalmilag. Aztán kosztümösen, Jöttünk, láttunk, visszamennénk Japánba. Azért az mindenképpen disznóság, hogy egy ilyen filmben nem mutatnak egy gésát, egy szamurájt és egy eunuchot sem. Hogyhogy hogyhogy? Odautazott volna, nyert volna a frissen vett akciós Samsung és Delilah hifi-tornyával egy tokiói üdülést, és jól belekeveredett volna valamibe, szószba. Tormába, igaz, gyorsvasút van.

De mindegy, hagyjuk az egészet: tormából nem lesz szalonna. Ámbár Luc Bessontól és (sajnos) Jean Renótól még rengeteg ugyanilyen darabot várhatunk. Évente hármat-négyet, nem tart az semeddig.