Újabb amerikai pszichothriller a színen, újra mozivásznon a szép és tehetséges színésznők külön ritka kasztját erősítő Julianne Moore - e kettő tényezőnek kielégítenie illenék minden szórakozásra vágyó igényét, s bizonyos határig így is történik. A végeredmény ugyan nem egy Hatodik vagy Hetedik, vagy ki tudja hányadik érzék, de amolyan második (mondjuk B típusú) találkozásnak megfelel Álomgyár és egyszeri mozinéző között.
A történet pszchodrámaként indul, amolyan kisgyereke tragikus halálát feldolgozó anya szenvedésfolyamatát megörökítő szombat esti tévéfilmes modorban. Telly Paretta (Julianne Moore) emlékei azonban sorra megsemmisülnek, pszcihátere pedig zártosztályra küldené soha nem létező gyermekről történő beteges fantáziálgatás erős gyanújával. Telly azonban összeesküvéstől tart, mert ő maga annak ellenére emlékszik a gyerekre, hogy saját férje és minden rokon, szomszéd és hozzátartozó elfelejtette a létezését. Telly szövetségesre talál a hasonló sorsra jutott alkoholista ex-baseball-játékos, Ash Correll személyében (Dominic West) is, így ketten látnak neki a különös rejtély felgöngyölítésének.
Egy tévédráma hangulatában indít a film - halott gyerek, szomorú szülő, pszichiáter, satöbbi -, majd az X-Akták modorában folytatódik - igen, még az FBI is megjelenik, bár képviselői itt ügyetlenebbek mint a helyi zsaruk - és végül az abszurdnak szánt befelyezésig magán tartja a sci-fi sorozat legelemibb stílusjegyeit. Egy-két alkalommal valóban ijesztő a film, hangulata pedig kellőképp nyomasztó. Egy könnyedebb borzongásra vágyók azonban bátran bevállalhatják a Felejtést, mert ritka kategóriát képvisel: egyszerre para és vicces, s ezáltal nagyon is szórakoztató.
