Még hogy Hollywood tesz az idősekre! A Fel! főszerepében például egy hetven pluszos öregúr látható, igaz, animációs figura lévén jobbára önmagát meg egy kicsit Walter Matthau szellemét alakítja. Ami e gyenge lábakon álló, s egy SZTK-s botra támaszkodó életről elmondható, arra a Pixar stábjának néhány perc is elég. Íme, egy emberélet, Carl Fredricksené: indul a klip, s mire a végére érünk, ott görnyed előttünk a maga teljes kicsiségében egy tisztes eseménytelenségben megőszült hús-vér animációs kispolgár. Tudunk a gyermekkori álmairól és felnőttkori gyermektelenségéről, a társra lelésről és a társ elvesztéséről, pedig a film még csak most kezdődik. Egy nagypapa unoka nélkül - az ilyen rendellenességek helyrebillentésére találták fel a Disney-műveket, kerül is pótunoka meg hű kutyus meg nagy kaland, ám ezúttal nem a "mi gépeink már ezt is tudják" digitális erődemonstrációhoz kerestek történetet, hanem a meséhez rendelték a gépparkot - hát ilyet is rég pipáltunk. Mert szép az, amikor az öregapó házát millió színes lufi a magasba emeli, és le a kalappal a zaj-zörej osztály előtt a rozzant derék szinkronhangjáért, és, öregem, van egy olyan Zeppelin-akció a filmben, amilyentől még Spielberg is visszaadná az iparigazolványát, meg még ezernyi kisebb-nagyobb poén és cukiság, de a Pixar most már abban is nagy, amit nem mutat meg. Vagy épp csak egy kicsit: a szeretett társ hűlt helyét például, a dupla ágy lakatlan felét, ahol érintetlen az ágytakaró. Az év legkomolyabb filmje; humora láttán Chaplint emlegetni sem szentségtörés.
