Nick Cassavetes az apja nyomdokain jár: hozzá hasonlóan ő is filmszínészként kezdte, és idővel rendezővé lépett elő. Arcra is hasonlítanak, az ember egészen meghatódik a képeiket nézve, aztán bemegy a moziba a kis Cassavetes filmjére, és igazi hideg zuhanyt kap. Mert amennyire eredeti és ötletes rendező volt John Cassavetes, annyira rossz és fantáziátlan a fia. Szám szerint negyedik filmje, a Végszükség az immár Oscar-díjas Denzel Washingtonnal készült, és nem hiányzik belőle az amerikai film néhány nagy alakja: a markáns James Woods, a nagypapakorba lépett Robert Duvall, a hajdani sármőr Ray Liotta és a fiatalabb generációt képviselő, egyszerre hideg és vonzó Anne Heche. Sajnos egyedül a szereposztásért lehet dicsérni az alkotógárdát. A Végszükség unalmas mozi, jellemek mutatóba sincsenek, a párbeszédek didaktikusak, a rendezésben csak elvétve akad némi merészség. Pedig az alapötlet, meg kell hagyni, érdekes és felkavaró, lenne benne lehetőség.
Van egy apuka és egy anyuka, afroamerikaiak, nem keresnek sokat, szerényen élnek, és imádják egyetlen fiukat, Mike-ot. Egy nap váratlan csapás éri őket: a fiúról kiderül, hogy szívbeteg, csak hetei vannak hátra, ha nem kap új szívet. A szülők mindig az olcsóbb betegbiztosítást fizették, készpénzük sincs elég, így a kórház nem hajlandó Mike-ot megműteni. Nincs megoldás, illetve egyetlen megoldás van: az apa egyfajta modern Kohlhaas Mihályként kilátástalan harcba kezd, nem riad vissza fegyvertől, törvénytelenségtől, mindenáron szerezni akar egy új, dobogó szívet. Az embernek eszébe jut a pillanat, amikor az Oscar-díjat átvevő Denzel Washington kiintegetett Sidney Poitier-nek, a nagy elődnek. Poitier számos filmben játszotta a bőrszíne miatt megalázott amerikait, akiből sugárzik a nemes erő, a méltóság. Mintha az övéhez hasonló elszántság villanna most a baseballsapkás Washington szemében. Ezúttal a hős nem a faji, hanem a szegényeket érő megkülönböztetés ellen küzd, mely ugyanúgy megbélyegző és megalázó. (A rasszizmus elleni harc ? csendesebb változatban ? azért tetten érhető a filmben: a válságos helyzetet afroamerikaiak és fehérek együtt oldják meg, összefogva.) Denzel Washington alakítása erőteljes, ám sajnos szerepe nincs olyan jól megírva, hogy átütően meg tudná mutatni a derék polgár tragédiáját, akit cserbenhagy a törvény, és ezért szembeszáll vele. A többi színésznek még ennyi se jut: vázlatos figurákat kell rutinból megformálniuk.
Ha mindazt összeraknánk, ami ebből a filmből kimaradt, egész használható mozit kapnánk. Az alapötlet úgy jó, ahogy van, csak értő, együttérző módon kellene filmet csinálni belőle. A fájdalmat, melyet az apa érez, s melyet mindenki ismer, akit valaha származása, vagyoni helyzete miatt megkülönböztetés ért, nem lehet szépelgően elmondani. A szereplők ugyan időről időre kritizálják az amerikai egészségügyet (picit a kormányzatot is), valahogy mégis súlytalan marad minden bírálat. Mást mond a konkrét, elhangzó szöveg, és mást sugall a filmnyelv, mely erőtlen és kommersz. Kemény, megrázó film helyett vérszegény mozit látunk. Történetet egy dobogó szívről ? mely a mi szívünket nem dobogtatja meg. (Forgalmazza az Inter- Com)
