Vajon John Cleese könyve kiváló önéletrajz, vagy csupán egy darab használt rágógumi egy pléden? Ezt kérdezné maga a szerző, ha mindez egy Python-szkeccsben hangzana el. Egy igazi Python-rajongó számára nem kérdéses, hogy ha a csoport egyik tagja könyvet ír az életéről és pályafutásáról, akkor kötelező elolvasnia. De vajon mi újat tudhatunk meg John Cleese-ről és a Monty Pythronról, amit eddig még nem írtak meg? Ha belefogunk a Na, szóval című könyvbe, rögtön világossá válik.
Ez a szöveg nem csupán Python-könyv és nem is szimpla memoár, hanem egy nagy formátumú gondolkodó és egy tehetséges művész személyes hangú könyve, sok-sok filozófiai és kultúrtörténeti érdekességgel. Átsugárzik rajta a csapat őrült humora, de a szöveget elsősorban Cleese öntörvényű személyisége uralja.
És ami a legfontosabb: végre megtudhatjuk, milyen volt John Cleese fiatalkorában és bepillantást nyerhetünk abba a mágikus folyamatba, hogyan vezetett az útja a Pythonig. Cleese 1939-ben, Weston-super-Mare-ben született, és komikusi képességei már gyerekkorában megmutatkoztak. Iskolai pályafutása nemcsak azért érdekes, mert nyomon követhetjük a Cleese-humor kialakulását, és véginézhetjük, amint osztálytársait és tanárait bizarr viccekkel szórakoztatja, hanem azért is, mert az ő szemével vizsgálhatjuk meg közelről a korabeli angol társadalmat. (Amelyet egyébként a Monty Python is gyakran ábrázol szatirikusan)
Az egyházzal és a vallással szembeni szkepticizmusa, és a humor iránti vonzalma ebben az időben mutatkozik meg először. A vallást üres, képmutató rituálénak tartja, amely szerinte épp a a hit legfontosabb kérdéseit fedi el. Az oktatási rendszert sem becsüli sokra, noha voltak kedves tanárai, de összességében úgy érzi, alig tanult valamit az iskolában.
Cambridge-ben folytatja tanulmányait és jogot hallgat. Itt, ebben az egyetemi közegben találkozik a színjátszással és kezd fellépni több egyetemi társulatban. Pedig elmondása szerint, nincsen meg benne az „igazi színészi vérmérséklet”, mégis a színpadra vezet az útja, és huszonévesen beszippantja az előadói pálya.
Amerikában jár, megismerkedik első feleségével Connie-val, aztán visszatér Angliába, ahol a BBC foglalkoztatja. 1966 és 1969 között több műsorban is megfordul, egyre nagyobb sikereket ér el, mígnem megkapja a lehetőséget és öt társával együtt megalakítja a Monty Pythont.
A Python szinte a semmiből, minden előzmény nélkül születik meg 1969-ben. Voltak árulkodó jelei a korábbi műsorokban, de a robbanás akkor következett be, amikor ők hatan szabadkezet kaptak.
Itt, 1970-ben ér véget a voltaképpeni elbeszélés, a Python megalakulásával. Jön még egy rövid fejezet a 2014-es összeállásról, az utolsó színpadi produkciójukról, de helyesebb talán úgy fogalmazni: ez a könyv John Cleese fiatalságának párlata. Egy híres művész karrierjének első fejezete. Hiányérzetem támadt, amikor befejeztem. Őszintén szólva, nem értem, miért állt itt meg. Hiszen még számtalan izgalmas rész jöhetne: a Python alakulástörténete és feloszlása, a három mozifilm, a Fawlty Towers, a különféle saját filmes és előadói projektek, a válások és házasságok, a cannes-i díj, az idő múlása... hihetetlenül nagy anyag, amelyre joggal vár egy Cleese-rajongó, ha a szerző önéletrajzát fellapozza.
Azt hiszem, az arányokkal van a baj. Cleese hosszadalmasan ír a különféle BBC-projektekről, sőt hosszú színpadi jelenetek forgatókönyvét emeli be a szövegbe, teljesen értelmetlenül és feleslegesen – ez legfeljebb kötetvégi függelékként kaphatna helyet – miközben épp az élettörténet és a pálya legnagyobb része marad ki a könyvből. Ez bizony csalódás, a rajongók megtévesztése. Jellemző Cleese öntörvényűségére, amit ő maga is kimond, hogy „bármit megtehet”, hiszen ez „az én könyvem”. Vagyis azt ír bele, amit akar. Nem tudom, miért épp a régi szkeccsek voltak számára olyan fontosak, de sajnos ebben a formájában a könyv mégsem lesz egészen hiteles.
Amiért mégis megéri elolvasni, az a kötet első kétharmada. Ebből tudhatjuk meg, hogy Cleese önmagát és a Python tagjait elsősorban nem színészeknek, hanem íróknak tartja. Hogy annak idején az összes kiváló komikussal együtt dolgozott, és rengeteget tanult tőlük. Nemcsak a zseniális Peter Sellers vagy Marty Feldman, Dudley Moore és Peter Cook volt a barátja és alkotótársa, de sok-sok olyan elfeledett brit komikus, akik nélkül ma a Python sem létezhetne. Láthatjuk, hogy a siker sohasem azonnal és egy csapásra érkezik, hanem fokról fokra, rengeteg munka árán, mígnem hirtelen, szinte észrevétlenül megszületik egy új minőség, amelyre azelőtt semmi sem utalt.
Elmondja, hogy szerinte Graham Chapman géniusz, és a túlzott politikai korrektség a humor halála, mert megöli a formabontó, merész poénokat. Láthatjuk, milyen érzékeny férfi, lételeme a szorongás és megtudhatjuk, hogy fiatalon színpadi stressz kínozta minden fellépés előtt. Gyűlöli a nyilvánosságot, zavarja, ha együtt kell fotózkodnia rajongókkal, nem tekinti magát különleges művésznek és szerinte a sztárképzet az egyik legképtelenebb, legkárosabb társadalmi tudatforma.
Ami tehát biztosan kiderül, hogy Cleese valóban zseniális humorista, de az önéletrajza sajnos nem lesz az írói pályafutása csúcsa. Szóval akkor vajon ez a könyv egy kiváló önéletrajz, vagy csak egy darab használt rágógumi egy pléden? Nos, a válasz az, hogy izgalmas vállalkozás, remek, szórakoztató, vicces pillanatokkal, de az életpálya jókora részével adós marad. Valahogy úgy fest, mint egy pimaszul megszakított Python-jelenet, amelynek nincsen igazi poénja.
