zene: Ryan Amon
vezényel: Alain Mayrand
kiadás éve: 2013
kiadó: Varése Sarabande
játékidő: 71:13

A 2100-as évek társadalma végleg kettészakadt. Míg a szegény réteg égbe törő felhőkarcolók romjaiban és egyéb lepusztult épületekben nyomorog, a gazdagok számára az Elysium nevű, az űrben lebegő és bolygónkról szabad szemmel is jól látható mesterséges építmény nyújt biztonságot, afféle nem földi Paradicsomot. Hogy a fentiek gondtalan életét ne árnyékolják be a lepusztult űrhajókon, a jobb élet reményében feljutni igyekvő lentiek, arról az űrállomás keménykezű biztonsági főnöke (Jodie Foster) gondoskodik. Eközben a Földön Max (Matt Damon) egyszerű gyári munkásként tengeti életét, azonban munkahelyi baleset éri, ennek következtében pedig mindössze néhány napja marad hátra. Csak úgy menekülhet meg, ha feljut az Elysiumra, ahol az ottani technológiával megmentheti az életét, ám az illegálisan embereket szállító űrkompokra feljutáshoz a hálás köszönetnél jóval nagyobb áldozatra van szükség...
A kritikai és anyagi szempontból is komoly sikert aratott "District 9"-t követően mindenki felfigyelt Neill Blomkampra, így nem volt meglepetés, hogy következő alkalommal már jóval gigantikusabb összeget költhetett el, a mozi kidolgozott látványvilágán ez pedig rendesen meg is látszik, még ha egy része a szinte posztapokaliptikus látványt nyújtó városban is játszódik. Ezúttal jutott pénz neves színészekre: Matt Damonról Jason Bourne óta tudjuk, hogy nyugodtan rá lehet osztani keményebb fickók szerepét is, míg Jodie Foster sem először találkozik az érzelmek nélküli nő figurájával, e téren tehát biztosra ment a rendező. Története igazi ásza Sharlto Copley, a "District 9" ügyefogyott hivatalnoka, aki itt olyan élvezettel alakítja a kegyetlen Krugert, hogy rég láthattunk ennyire erős gonosz karaktert. És még valami. Noha a legtöbbször eredeti nyelven nézek filmeket, s mindenkinek meghagynám a döntési lehetőséget a szinkronos és a feliratos mozizás között, az elmúlt időszakban a filmes oldalakon már nevetséges méreteket öltő szinkrongyűlölettel nem tudok mit kezdeni. Épp ez a film remek példa arra, hogy Copley figurájához mennyire telitalálat lett a mozis szinkronban Epres Atilla hangja, akivel együtt tényleg elhiszem azt, amiről Copley eredeti orgánuma nem győzne meg, hogy ez a fickó aztán még a dédunokáimmal is le fog számolni, ha az útjába állok.

Bár a második Blomkamp-moziban a közeg látszólag megváltozott, hiszen közel 150 évet ugrunk előre az időben, ez csak a látszat. Ahogy a "District 9" idegenjei egy táborba voltak zárva, úgy esett most egy teljes bolygó fogságába az emberiség, legalábbis a csóróbbik része. Míg ott a földönkívülieket kerítés korlátozta, az új sztori színhelyének, a jövő Los Angelesének lakóit a reménytelenség, hiszen gazdagabb társaikkal ellentétben nekik esélyük sincs a boldog, de legalábbis gondtalan, betegségek és bűncselekmények nélküli életre. A dél-afrikai direktor ezúttal sem fukarkodik a mondanivalóval: míg 2009-es munkáját a legtöbben amolyan apartheidellenes kiáltványként értelmezték, a 2013-asban a társadalmi rétegek szembenállását akár a mexikói menekültek és az USA speciális viszonyára is rá lehetne ültetni. Mégis akadnak, akik visszalépésként tekintenek a rendező pályáján az "Elysium"-ra, ezzel pedig nem értek egyet: persze más kaliberről és lényegesen nagyobb műfaji különbségről beszélünk ugyan, de ha David Lynch a "Lost Highway - Útvesztőben" után megcsinálja a "The Straight Story"-t, az visszalépés? Nem csak épp más szándékkal készültek? Igaz ugyan, hogy az "Elysium" egy jól sikerült, máshonnan ismerős elemeket csak jelentéktelen mértékben variáló, szórakoztató akció-sci-fi lett "csupán", ám talán nem is kívánt több lenni.

Napjainkban, amikor egy átlagos amerikai producer már csak egy irányba lát, így gyakorlatilag minden egyes blockbusteri címre törő produkcióhoz a Hans Zimmer Zenegyár valamely tagját kérik fel a score komponálására, igazán becsülendő, ha egy olyan, tulajdonképpen még csak pályája elején járó rendező, mint Neill Blomkamp, átpréseli a döntnökökön saját választását. Már első dobásánál, a "District 9"-nál sem volt szívbajos, hiszen egy addig nem különösebben ismert nevet, Clinton Shortert kért fel dallamfelelősnek, aki nagyszerűen helyt is állt, most pedig Ryan Amon kapott lehetőséget a bizonyításra. Ezúttal még nehezebb lehetett Blomkamp dolga, hiszen sokkal nagyobb költségvetéssel dolgozott, a hatalmasabb tét ellenére mégis egy filmek terén abszolút múlt nélküli zenész mellett tette le voksát. Amon korábban mindössze egy ismeretlen, "Watching the Detectives" című vígjátéknál dolgozott kiegészítő zeneszerzőként, azt is még 2007-ben tette. Ám a rendező természetesen nem az első arra járó emberre mutatott rá, ahogy elsőre gondolnánk, hiszen a komponista a mára már külön iparággá érő trailerzenei világ (általánosságban a fogalom igazából nemcsak a kifejezetten előzetesek alá születő, hanem az ilyen stílusú szerzeményeket is takarja - melyeket később esetleg valóban az ízelítők alatt hallhatunk viszont) szürke eminenciása volt eddig. Mivel kezdetben mindössze ennyi infóm volt róla, azt viszont tudtam, hogy Shorter 2009 egyik legérdekesebb filmzenéjét dobta össze a "District 9"-hoz, nem különösebben voltam boldog, sőt értetlenül álltam a döntés előtt. Noha rengetegen kedvelik az előzetesek alatt elhangzó muzsikákat, a kifejezetten trailerzene-készítő, avagy e stílusban mozgó formációk albumaival én valahogy sosem bírtam megbarátkozni. A fenti pontszámból adódóan persze be kell ismernem, hogy az előítélet a zenei világban sem éppen a legdicséretesebb dolog. Hiába érkezett ugyanis e területről Ryan Amon, munkájában nyoma sincs a műanyag hangzásnak, a feltűnően látványos hatásvadászatnak és a jól bevált, épp ezért igencsak unalmas sablonoknak - azaz mindazon elemeknek, melyek gyakorisága miatt nem különösebben fogott meg ez a szegmens.

Az egykor egy jazz-zenekarban zongorán és szaxofonon játszó, Bolíviában élő szerző egy nap kapott egy érdeklődő e-mailt Blomkamptól, aki egy rajongói Youtube-videó alá kevert zene alapján gondolta úgy, megtalálta az emberét. A kapcsolatfelvételt követően mesélt neki a történetről, emellett eljuttatott hozzá különféle rajzokat is, hogy már korán elkezdhessen ötletelni. Először különféle vázlatok születtek, hogy azzal teszteljék, miként működnek az elképzelések, majd fokozatosan előrehaladva rájöttek, hogy az eredetileg még tradicionálisabbként induló szimfonikus megközelítéstől szükséges lesz sokkal jobban eltávolodni, mert az a vonal nem működött volna megfelelően a jelenetek alatt. A folyamat végén mintegy kétszáz, különböző hosszúságú track született, melyeknek csak egy része lett felhasználva az alkotáshoz.
Egy új világhoz tehát egy új, eddig elcsépeltté még nem vált hangra volt szükség, ezt pedig maradéktalanul megkapjuk. Amon kompozícióiban teljesen kifogástalanul illik össze a szimfonikus zenekar az elektronikus elemekkel, és szerencsére utóbbi nem uralkodik el a London Philharmonia vonósain és rézfúvósain. A score sajátossága a kavargó, sűrű, lehangoló atmoszféra, amely a gazdagok által sorsára hagyott Föld jellemzése lett. A hátrahagyottak reménytelenségét jól sugallja a nyitó "Heaven and Earth" szomorkás csellómotívuma, a "Things to Come" trip-hopba futó lágysága, s az érzelmes vonalat erősíti a Francesca Genco panaszos vokáljával felvértezett "I Don't Want to Die" és a "Breaking a Promise" is. A visszafogottabb trackek közül pedig meg kell említeni az album két legszebbjét, a "Matilda", valamint a lassú zongorával felvezetett "Elysium" címűeket.
Az említetteken kívül gyakorlatilag minden más akciózene, de olyanok, amelyekhez foghatót ritkán hallunk. Egyszerűen elképesztő a menetelős, kórussal megtámogatott "You Have No Idea" hatása, ütős az érzelmes pillanatokkal megszakított "Deportation", s leszakítja a fejet a "Zero Injuries Sustained", az "I'd Like Them Dead", a "Kruger Suits Up", a "Fire and Water" vagy a "The Armory". Akadnak aztán még a lemezen jéghideg törzsi ütemekre épülő, azaz szinte csak ilyenből összeálló, mégis remek munkák, mint az "Unauthorized Entry", a "The Raven", a "Darkness" és a "Let the Girls Out". Ezen négy szerzeményen figyelhető meg leginkább az, hogy mennyire eredeti művel állunk szemben, hiszen egyetlen korábbi akciófilmből már ismert megoldást sem tartalmaznak. Különösen igaz ez a "You Said You'd Do"-ra, ahol egy önmagában nem igazán befogadható műfaj, a torokéneklés ad sátáni töltetet a zenének. Feltehetően torokének hallható manipulált formában (vagy ha nem, hát mintául szolgált) az "A Political Sickness" című őrült hangulatú, teljesen egyedi darabban is. Aztán a záró track teszi fel a koronát a műre: a melankolikus csellódallamot ismétlődő, felcsattanó hanggal elnyomó, sajnálatosan rövid "New Heaven, New Earth" a stáblistát indítja igen hatásosan.

Már a film megtekintése előtt is nyolc ponttal indított nálam az "Elysium" aláfestése, és ahogy egymás után többször lepörgött, egyre inkább hajlottam a kilenc felé, a maximumot pedig akkor kapta meg, amikor a jelenetek alól visszaköszönve is meghallgathattam. Részemről nem érdemel kevesebbet, mert régen élveztem ennyire egy akciózenét (amelyet hossza ellenére sem untam meg), illetve azt, hogy nem azt a többnyire valóban hatásos, de valahol mégis szinte minden esetben ismerős hangzásvilágot kapom, amilyenre napjaink, a járt utat a járatlan kedvéért egy pillanatra sem elhagyó akciózenéi épülnek. Emellett az is fontos, hogy a lemezen nincs töltelék, mindegyik szerzemény más miatt érdekes, elsősorban a számtalan ötlettől. Érdekes azonban, hogy nem a film alatt kerültek helyükre a dolgok (a kiadványon ugyanis sokkal több apróságra figyelhetünk fel a score-ban, mint a mozgókép részeként), hanem utána. A képekhez ugyanis annyira hozzánő a zene, hogy később újrahallgatva egyből könnyen beugranak a hallgatónak a sivár földi életképek és az új otthon vakító monumentalitása.

Ugyan Ryan Amon a debütáláshoz valószínűleg beleadott apait-anyait, és azt hihetnénk, ezzel ki is írta magát, azonban mégis kizárnám, hogy innentől már csak lefelé vezethet számára az út. Ahogy a korábbi, még City of the Fallen néven elkövetett darabjai, úgy e score többféle stílusa is szépen utal arra, hogy a dobhártyaszaggató dinamizmus mellett az érzelmesebb, illetve a meditatívabb dallamok terén sem egy elveszett szerzővel van dolgunk, tehát más stílusban is kipróbálhatja magát a mozivásznakon. Ugyan túl közeli még e film bemutatója ahhoz, hogy azt állítsuk, a komponista következő szerződésén már rég megszáradt a pecsét, de hogy felkérésekből nem lesz hiánya, afelől ne legyenek kétségeink. Ezt az évet mindenesetre filmzenei részről én le is zárnám: kicsi az esélye, hogy az "Elysium" aláfestésénél fogok még erősebbet hallani idén.