Kicsit erősnek érzem úgy reklámozni a filmet, mint „A gyerekek jól vannak alkotóitól”, miközben Julianne Moore-on kívül csupán egy-két producer neve egyezik a két film stáblistáján. A különbség eléggé kézzelfogható a két film között, hiszen a leszbikus, közös spermadonortól anyává lett párhoz képest ezúttal egy kevésbé unikális családmodellel van dolgunk. A történet 1897-ből ered, ekkor írta meg ugyanis Henry James a Maisie tudja című kisregényét – az alkotók pedig mai köntösbe csomagolták a válás intézményét, amit egy ping-pong labdaként passzolgatott kislány szemén keresztül tárnak elénk.
A történetben ott a csavar, hogy a veszekedő anya-apa páros (Julianne Moore és Steve Coogan) mellé tálal még két, a pótszülők szerepét betöltő csupa szív karaktert, egy fiatal dadus (Joanna Vanderham) és egy nagyon magas bármixer (Alexander Skarsgaard) személyében. A „romantikus párkapcsolati drámának” titulált filmben a két, csak magával törődő szülő úgy veszekedik Maisie (Onata Aprile) felett, amikor válásra kerül sor, mintha csak a nagymama megörökölt kredence lenne: szép, szeretjük meg kötődünk is hozzá, de valójában inkább csak azért kell, hogy ne a másiké legyen. Amikor már ott van a lakásban, akkor egy kicsit mégiscsak útban van, és persze az is fárasztó, ha elő kell venni a bútorápolót és törődni vele – lehet mégiscsak jobb lenne, ha a másiknál maradna?
Maisie továbbá abban is hasonlít az emlegetett bútordarabra, hogy nem nagyon reflektál az eseményekre: a hétéves kislány zokszó nélkül hagyja, hogy ide-oda pakolgassák, ő mindig azt öleli meg, aki éppen ott van. A játékidő nagyjából felét Maisie arcának premier plánjai teszik ki, amin néha ugyan látni jelét, hogy ez most neki rossz, de a pohár csak az utolsó öt percben telik be – az egész befejezés egy kicsit hirtelenre és lezáratlanra sikerül. Ahogy Maisie, úgy a film is a bájos és kedves pótszülőkhöz menekül, hátrahagyva ezzel a másik oldalon zajló valódi drámát. A vérszerinti szülők szépen lassan nem csak Maisie életéből, de a film szövetből is kikopnak, teret engedve ezzel a tiszavirág életűnek tűnő idill giccsesre sikerült térhódításának. Az piszkálja a csőrömet, hogy a szülőkkel kapcsolatos problémák megoldására nem sok figyelmet fordít a film, és attól, hogy az utolsó kockákon a mosolygó Maisie lassítva fut a kamera és a pillanatnyi boldogság felé, még nem hitették el velem, hogy sorsa ezután jobbra fog fordulni, vagy egyáltalán bármi változni fog.
Ettől függetlenül elvált szülőknek ajánlom a filmet, mint elrettentő példát. De kedves elvált szülők, kérem, ha tehetik, feliratosan nézzék meg – elvileg az art mozikban így is elcsíphető. Tudom, hogy már unalmas, hogy mindig a szinkron miatt sípolok, de ha egyszerűen rossz hallgatni a magyar szöveget. Ha mégis pozitívumot kell említeni, akkor az a háttérből átszűrődő mókás párbeszédek sora lehetne – amire az ember sose figyel, pedig ezek szerint érdemes. Például egy kávézóban zajló jelenet során ki kiváncsi az apa színvallására, ha a háttérben elhangzik a „kérem hozna egy másik kanalat, ez odaragadt a méztől” kezdetű mondat, a mellettem ülő kollégám pedig a „Miért nem dugod be a füled egy répával, ha túl hangos a zene?” gyöngyszemet hallotta ki.
A film végével az a cseles, hogy happy endnek látszik, miközben a valódi konfliktusokat nem oldja fel – így marad bennünk hiányérzet, amit megpróbálhatunk legalább az emlegetett vicces háttérbeszélgetésekkel kitölteni.
