A Lopott idő egy újabb ragyogó példája annak, ahogyan Hollywood bekap, megcsócsál, aztán félig megemésztve kiköp mindent, aki/ami jó és be merészel sétálni stúdiói kapuján. A ritkán jelentkező Andrew Niccol filmje még a lassan unalmassá váló Justin Timberlake ellenére is az év egyik kihagyhatatlan élményének ígérkezett – legalábbis a Gattaca vagy a Lord of War alapján. Nem az lett a vége.
Emlészünk még azokra a high-concept sci-fikre, amelyek egy furmányos ötlet köré szőttek hagyományos dramaturgiájú, jól megírt, izgalmas sztorikat és két órán keresztül cibálták a lélegzete után kapkodó nézőt valamiféle – közeli vagy távoli – jövő mellékutcáiban? A Lopott idő is erősen indul, az első fél-háromnegyed óra erős béklyóban tartja a nézőt egyszerű, de ötletes koncepciójával: a jövőben – a mától eltérően, ahol talán még csak áttételesen – az idő konkrétan is pénz. Illetve a pénz az idő. Na várj, fogalmazzam újra: az emberek 25 éves korukig nőnek, aztán megáll az öregedés és kapnak egy bónuszévet, amivel gazdálkodhatnak (és karjukon nyomon követhetik a múlását). Sajnos, ezzel az idővel kell fizetni a számlákat, az italt és a prostikat is, úgyhogy az embernek újabb és újabb időmennyiségekért kell megdolgoznia, ha tovább akar élni. Természetesen ez a világ is igazságtalan, vannak nagyon szegények és nagyon gazdagok, akik különböző időzónákban élnek…
Will Salas (Justin Timberlake) egy ilyen nagyon szegény ember, a film elején veszíti el az édesanyját (Olivia Wilde), aki immáron huszonötödik alkalommal volt 25 éves (azaz 50-et töltött az idén) és a szó szoros értelmében kifutott az időből, ráadásul pont amikor fia egy idegentől több mint egy évszázadot kap ajándékba… A bosszúszomjas legény elindul a leggazdagabbak időzónájába, hogy amolyan ideiglenes Robin Hoodként kiderítse, hogy mi is a dolog ezzel a sok elvesztegett idővel. Eddig még a néző is drukkol neki, de aztán amikor az uzsorás időmilliomos (szójáték is, meg nem is) lányát, Sylviát (Amanda Seyfried) elrabolja és édeskettesben egyfajta Bonnie és Clyde-szerű flúgos futamba kezdenek és időbankokat rabolnak ki, már lemond arról, hogy ennek a filmnek akár jó vége is lehetne.
És nem is lesz. S az a meglepő, hogy mégcsak nem is Justin Timberlake a legnagyobb hibás, pedig ő is rendesen odateszi a csülköt, hogy nehogy jól sikerüljön a film. A forgatókönyvvel van a probléma, ami igencsak szomorú annak ismeretében, hogy Niccol felelős például a Truman Show-ért is. Ez a film nem hogy pofátlanul sokat használja a legöregebb akciófilmes dramaturgiai klisét (a „versenyfutás az idővel” címűt), hanem egyenesen teljes mértékben arra építkezik, de sajnos a maga rendjén az is egy nagy logikai bakin nyugszik (ha az idő-valuta az eszköz arra, hogy a gazdagok a szegényeken uralkodjanak, akkor az ő bőrükben miért van timer? Egyáltalán, ki találta ki és működteti az egész gépezetet?).
Pedig annyi, de annyi lehetőség rejtőzött "az idő pénz" franklini axiómájának vászonra vitelében... Hogyan pazaroljuk, hogyan vesztegetjük, hogyan áruljuk? Ki érdemli meg, hogyan érdemli meg? Az orvosok, ha meggyógyítanak, nem időt nyernek nekünk? S az mennyit érne? Kérdések és ötletek tolulnak a néző agyába, Niccol viszont csak súrolgatja ezeket a dolgokat (pl. a prostituált tíz percért egy órát kér), de nem kerekít belőle igazi high-conceptet, a film egy sokadrangú, agyonzenélt, autórobbantós-ámokfutós akciódarab marad. Ellopott idő és ellopott pénz.
