A nyolcvanas évek elején Bruce Willis még pultosként dolgozott, de már a film világáról álmodozott, ugyanakkor zenei pályáról is fantáziált, és legjobb barátjával, a Robert Krafttal írtak egy számot egy kisstílű tolvajról, Eddie Hawkinsról, akit a Hudson folyóról, és az onnan fújó, Hawknak nevezett, metszően hideg szélről neveztek el. Valahogy ez a karakter velük maradt, és amikor Willis befutott a Die Hard filmekkel, elérkezettnek látta az időt, hogy egy filmet kerekítsen köré. Ez lett a Hudson Hawk - Egy mestertolvaj aranyat ér (1991), és mivel övék volt az ötlet, Willis és Kraft a stáblistán íróként is helyet kapott – karrierjük során elsőként és utoljára.

A készülő film produceri munkálatait az első két Hard-filmet is jegyző Joel Silver vállalta, a gyártó stúdió a Tri-Star Pictures lett, aki hajlandóak voltak elég nagy büdzsét biztosítani, sőt, elég nagy anyagi szabadságot adtak Silvernek, aki a rendezésre Michael Lehmannt kérte fel. A rendező 1989-es éjfekete vígjátékával, a Gyilkos játékokkal már bebizonyította, hogy magabiztosan egyensúlyoz a könnyed vígjáték és a sötét szatíra között, merthogy a Hudson Hawknak valami hasonló lett volna a lényege.

Csakhogy senki sem tudta, mi a film lényege, vagy mindenki mást gondolt róla, és ez óriási gondot okozott.  Daniel Waters  forgatókönyvírónak például azt mondták, a film olyan lesz, mint Willis korai sorozata, A simlis és a szende, csak akciófilmként, innentől pedig szabad kezet kapott, Willis viszont olyasmiben gondolkodott, mint egy vicces Bond-film rengeteg helyszínnel a világ körül, volt olyan elképzelés, hogy Rózsaszín párduc-szerű vígjátékot csinálnak majd, a később bevont másik forgatókönyvíró, Steven E. de Souza pedig klasszikus akciófilmet akart. Az eredmény óriási káosz lett.

Ha a forgatókönyv káosz lett, akkor a forgatás katasztrófává vált. A megálmodott nemzetközi forgatás gyakorlatilag szétesett, mert totál amatőr módon vágtak bele. Csak az olaszországi forgatás alatt derült ki, milyen drága ott minden – némi előzetes munkával erre előzőleg is fény derült volna -, majd az egész stábot áttelepítették Budapestre, mert az sokkal olcsóbb volt. Tényleg olcsóbb volt, viszont a helyi körülmények olyan „alapszintűek” voltak ekkor még, hogy rengeteg mindent máshonnan kellett odahozatni, például festékeket, felszerelést, szerszámokat, így a végén nem jártak sokkal jobban anyagilag. Ráadásul, mindent megkoronázva ekkor volt a taxis sztrájk, megbénítva nem csak a fél országot, de a forgatást is.

Az eredetileg is monstre, nyolcvanegy naposra tervezett forgatás végül bő három héttel később ért csak véget, a költségvetés pedig 70 millió dollár körül állt meg, ami majdnem a duplája volt az eredeti elképzelésnek. Ez elvileg nem is lett volna baj, mert a szintén elszabadult költségvetésű Die Hard 2. - Még drágább az életed (1990) is ennyiért készült, de bőven visszahozta az árát. Csakhogy az egy évvel később kihozott Hudson Hawkot nem tudta a stúdió megfelelő módon reklámozni, nem tudtak mit kezdeni annak kevert műfajával, néhol valóban zavaros történetével: akciófilmként tálalták – pedig nem volt az. Amerikában a film alig 17 milliót hozott, a tengerentúlon jobban ment, ott 80 millió jött össze, de még így is bukásnak számított, csak a tévés és VHS eladásokkal hozta be az árát, és 1995-re kezdett el profitot hozni.

A film anyagi bukása majdnem Willis karrierjébe került – mondjuk az ugyanebben az évben bemutatott Öldöklő vágyak sem sokat segített -, és a katasztrófát tetézendő a Hudson Hawkot három kategóriában is Arany Málnára jelölték, legrosszabb filmként, forgatókönyvként és színészként. Az utóbbiban Willis osztozott a „dicsőségben” a gonoszok Mayflower testvéreket alakító Richard E. Granttel és Sandra Bernharddal.

Az viszont egy érdekes történet, hogy miként került a hatalmas szájú komikus Sandra Bernhard a filmbe. Az eredeti forgatókönyvben ugyanis nem szerepelt Minerva Mayflower, hanem csak egy férfi főgonosz lett volna, de Michael Lehmann rendezőnek az a zseniális ötlete támadt, hogy osszák a gonosz szerepét Audrey Hepburnre – valószínűleg be volt gombázva. Nosza, átírták a forgatókönyvet női főgonoszra, de Hepburn nem túl meglepő módon nemet mondott, és ott álltak egy női és egy férfi főgonosszal – végül Bruce Willis javasolta, hogy mindkettőt használják fel, és legyenek férj és feleség, a női szerep pedig Bernhardnak jutott.

Kevésbé ismert tény, hogy ez a film ágyazott meg A Da Vinci-kódnak (2006). Eddie Hudsonnak ugyanis a Da Vinci Kódexet kell ellopni a vatikáni múzeumból, igaz, itt nem Jézus családfája a nagy rejtély, hanem egy aranycsináló masina – a gépet működtető kristályok  Da Vinci különböző munkáiban vannak elrejtve -, de előkerül egy, Leonardo tervei alapján készült sárkányrepülő is. Az egész Da Vinci vonal nem csak a filmben jelenik meg, hanem az ugyanebben az évben, ugyanezen a néven kiadott videójátékban is, ahol szintén megjelenik a Vatikán és a Kódex.

Ha nem lett volna elég a bizarr vígjáték és a régiómódi akció keveredése, akkor a közönség még egy kis musicalt is kapott: az egyik korai lopás során Eddie Hawk és társa, Tommy "Five-Tone" Messina (Danny Aiello) egyszer csak dalra fakadnak, felcsendül a Swinging on a Star zenéje, és annak ritmusára cselezik ki az őröket, kapcsolják ki a kamerákat és lopják le az ellopnivalót. Íme: